Fehér Erzsébet szerk.: József Attila válogatott levelezése (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 11. Budapes, 1976)

Levelek

Pest, 1928. okt. 3. Édes szívem, mind rosszabb nélküled. Családunk drámája is már egészen lejátszódott, nyugodni mégsem tudok azt hiszem, hogy elveszítelek. Nem tudom, kikkel beszélsz, milyen férfiakkal találkozol, és hogy hatnak-e rád, minden bizonyosságom csak az, hogy mindannak megvan a lehetősége, ami eltávolít éntőlem ami gondolataidat a kerek világra viszi az én kis szögletes szobámból, csak arra nincs lehetőség, hogy melléd üljek, hogy ne is érintselek, csak nevessek reád, vagy hogy zaklatott fejemet megnyugtassam a válladon. Milyen jó is volt azelőtt, akkor is, amidőn még nem ismertelek, - lányok játszottak velem és én játszottam vélük, nem bántottuk egymást jobban, mint az állatok, az öröm apró volt, de vég nélkül való, a fájdalom nem volt nagy, mert nem is volt igazi. Azután amikor karjaidba terelt az Isten, igazi örömök és igazi bánatok jöttek, egyszerre és egészben, mint ahogy nem részletekben zöldül a mező, — most pedig csak a bánatok maradtak. Mikor újságot árultam hófúvásban a Rathauskeller bejáratánál, kiskabátomban fagyoskodván, úgy vártam, hogy jöjjön valaki, aki behív magával, le az étteremtje vacsorázni most már nem is emberi csodát, hanem valami mennyei igazságot várok , ami nekem ítéljen téged, de minden pillanatomra, hogyha behunyom szemem, és karomat kinyújtom, mindig mindenütt téged érintselek, téged fogjalak kezemmel. Már meg is próbáltam, és nagyon mulatságos lenne, ha nem volna szomorító, és talán más előtt és előtted is komikus, ha elképzeled, vagy ha láttad volna, hogy mint nyújtom ki a kezemet és tapogatózom vele, behunyt szemmel, és belebotlom a székbe, a szekrényajtóba. Én szégyellem magamat minden rejtett hatalom előtt, ki se nyitom a szememet, úgy fekszem az ágyra és összegömbölyödöm, arcom is betakarván. És naponta háromszor megyek k. gyámomhoz, hogy hátha jött oda tőled levél. A vágyakozásban is van jó és van öröm, amikor a képzelet részletekben elém idéz — de ezeket a kis magamfeledtető örö2<m;