Fehér Erzsébet szerk.: József Attila válogatott levelezése (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 11. Budapes, 1976)

Levelek

nyer a kemencében, addig te két kurta mondattal szerencséltetsz. Hogy a Mannheimnak oly nagy sikere volt? Hát Istenem az Atya úristennek még nagyobb volt, mikor összehozott engem veled és ugy hozzád ragasztott mint a tapétát a falhoz. Persze ez aztán a nagy szerelem, az igazi; sommit so tudni mondani, de hát eb ura fakó, szegény fiú egy levlapot mégis csak megérdemel, hiszen olyan hűen tudott nézni és majd megszakadt a szíve az ártatlannak. Mert futott volna a vonat után — ha futhatott volna — na, de kapott állást, majd megvigasztalódik, hiszen már nem koplal: aztán így lovelezőlaponkint lassankint elfelejt. Na, szept. 28. Ezt a néhány ronda és igazságtalan sort elküldöm Néked, haragudj érte, de szeress. Leveledet ma kaptam meg, reggel — de mégsem abból Ítélem meg, hogy milyen csúf és hazug erők játszanak bennem is azzal, amit szerelemnek is mondanak, másnak is, ami azonban az én számomra életem lényegének tisztasága. Úgy hiszem, hogy éppen ennek a tisztaságnak nevében föl kell mutatnom makuláit is, hogy lásd, ez a tisztaság erő is, nincs annyi pecsét rajta, hogy be kelljen burkolnia magát, mint Wells Láthatatlan emberének. Védeni védem magam, mert minden emberi rosszaság védhető: fájdalmaimmal védekezem, de látod, még fájdalmaimnál is nagyobb vagyok, ők előttem vannak, de nem takarnak ol csak lábaimban, és én nem takarom el okot. Piszkos kézzel nyúltam szemembe, amely rád néz, hogy megdörgöljem, pedig legbelül tudtam, hogy káprázat csupán az, hogy te nom nézel vissza. De látod, te megérdemled, hogy ne hallgassak el előtted semmit, hogy még szerelmemből eredő és annak tán javára szolgáló meggondolásokkal se vezesselek félre, ne vezesselek félre tudatommal se, pedig ez a tudat tégedet, életem szebbik és jobbik felét, nagyon szeretne, ha lehet még erősebben, spekulációkkal is hozzám csatolni. Ám mondom, megérdemled, hogy még tudatosan se vezesselek félre, még tudatosan se, hiszen öntudatlanul ez lehetetlenség, annyira szeretlek. Eszem azt diktálja most is, hogy nem szabadna ennyire, érzéseidben bizón védtelenül kiállni eléd, hiszen a szerető egyúttal ellenség is. Mégis, kell, hogy az Istenhez legközelebb