Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

Jóindulatú, igazságos kritika, a kitűnő Szász Zoltán tollából. Érdekes a dologban az, hogy többen voltak, akik Ady Endre verseit a kezdetben fanyalogva fogadták, és később igaz híveivé váltak, Szász Zoltánnál éppen fordítva történt, minden Adykötet egyre határozottabban fordította el Adytól. A Vasárnapi Újság is megemlékszik a Még egyszer kötetről, elismeréssel; a Figyelőben Szini Gyula írt lelkesen: ,,az új költő herakleszi küzdelemre indul új kötetével és mi, barátai, csillogó szemmel kísérjük". Ady Endre a Figyelő idején már Pesten volt; a Budapesti Naplóban állandóan jöttek versei; Lengyel Géza érdekesen és lelkiismeretesen számol be erről az idejéről. A Budapesti Naplóban és a Figyelőben megjelent verseiből s néhány versből, miket a Még egyszerhől mentett át, imponáló kötet telt ki: Új Versek. Az Új Versekről én írtam tárcát a Budapesti Naplóban. Többször elolvastam ezt az írásomat megjelenése óta, mind kevésbé tetszett. De van egy elévülhetetlen érdeme: az első bírálat, mely fenntartás nélkül hódolt Ady géniuszának. Később, ha más költőkkel vetették össze s megkérdőjelezték Ady rangját, többször idéztein egy német filozófus mondását, hogy lehet, hogy a Sirius nagyobb, mint a Nap, de mégis a Nap érleli meg a mi szőleinket. Az én szőleimet Ady napja érlelte meg. Ezt írtam meg ebben a hódoló cikkben, melyből Lengyel Géza segítségével idézem a következőket: ,,. . . Minél többször olvasom el Ady Endre költeményeit, annál kevésbé tudom bűvöletüket szillogizmusokkal szétfoszlatni. Nőttön nő. Mi az e versekben, amiről úgy érzem: előtte még nem mondották? Mért tudja velem elfogadtatni önérzetét, ezt a mindent erényre váltó önérzetet ? Hol a számtani megoldásuk e patkányfogó melódiáknak? . . . Még nem írtak magyar dalt, melyből az »Itt élned, halnod kell« átka oly megrázóan zúgott volna föl, mint Ady Endre verseiből. A magyar ugar folyton visszatérő szomorú refrénje az ő költészetének . . . Láthatatlan zenekarok ülnek szavai, sorai mögött és amit mond. a »látható« költemény mintha csak szövege volna a zenének . . . Mélyíti a szavakat, új jelentőséget varázsol beléjük, muzsikájának lehellet e csodás patinával vonja be őket, és szépségük összeszorítja szívünket". Lelkesen írt még az Új Versekről Biró Lajos a nagyváradi