Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

olvasok, milyenek a családi körülményeim? örült annak, hogy rendes polgári foglalkozásom van, mert az írói szabadság biztosítékát látta abban, hogy nem írásból próbálom megkeresni kenyeremet. Többnyire irodalomról beszélt, ritkán valamilyen politikai eseményről, a közélet egy-egy emberéről. Néha előszedte egy-egy régebbi írását, elolvastatott velem egy mondatot, mely valamely vonatkozásban állt a tárggyal, miről éppen beszéltünk. „Olvasta versemet?" kérdezte, mert egy verse jött akkor, búcsúzó vers, mely arról szólt, hogy nem mer kimenni az utcára, a sok ide-oda száguldó bicikli miatt. Megható volt. Ha közvetlen hatása az egyetemről való visszavonulása után meg is szűnt, közvetett hatása követői révén, akik között olyan kiváló egyéniségek voltak, mint Péterfy Jenő, Riedl Frigyes, igen nagy volt. Aki akkoriban magyar tanárnak készült, az mind az ő szellemi örököse volt. Ami persze nem jelentette azt, hogy ezek az örökösök a hagyatékot tévedéseivel együtt vállalták. Hogy egy példát említsek: az utána következő generáció a A vén cigányt megrázóan nagyszerű ditirambusnak ítélte, holott Gyulai ezt a verset nem kedvelte; a józanészember, aki ő volt, nem tudta megérteni, hogy mi szép is lehet az ilyen sorokban: „ki dörömböl az ég boltozatján, mi zokog mint malom a pokolban." Nagyon érdekes és külön tanulmányt érdemelne, hogy ebben a korszakban, mely Tisza Kálmán bukásáig, deákferencien megnyugodott és megnyugtató volt, hogyan érvényesülhetett egy olyan egyéniség, mint amilyen Gyulai volt, a maga konzekvens igazsagkeresésével, a retorikától való idegenkedésével, sikert majdnem provokálóan elkerülő lelkiismeretsségével? Bátorsága, hogy vállaljon egy ügyet, még a közvélemény verdiktjével szemben is, ha azt igaznak ismerte fel, állította Görgey Artúr mellé, kit, tudjuk, a nemzet nagy része árulónak tartott. Még Vörösmarty is, aki Átok című szenvedélyes versében nem győzi kikáromkodni magát, ótestamentomíi átkokkal sújtja Görgeyt. „Ily férget Isten soha nem teremthet" vonja Vörösmarty felelősségre a Teremtés Urát. Gyulai Pál kiállásával elintézettnek látszott az árulás kérdése. Most azt olvasom, hogy Paskievics herceg emlékiratainak megismerése után otthon ez a kérdés újra aktuálissá vált. Paskievics értesítette a cárt 6 Veiér Erzsétwt 66