Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

Egyszer régen én már találkoztam Gyulai Pállal. Ez úgy történt, hogy mint negyedik gimnazista, egy majális alkalmával ugyanazon a hajón utaztam, melyen Gyulai egyetemi hallgatóinak egy csoportjával. Nagy vita volt Gyulai és hallgatói között. Zola Emil írásművészetéről volt szó, melynek újszerűségét, kiválóságát az egyik filozopter magasztalóan említette. „Figyeljen ide, uram !" - mondotta Gyulai Pál. „Hogy új-e ez a művészet, minek vitatnék; az újszerűség lehet a divatban érték, az irodalomban így magában, nem az. Itt ennél több kell: azoknak a változhatatlan szabályoknak ismerete és tisztelete, melyek a legjobb írásművekből szükségszerűen adódtak. Enélkül nincs írásmű, s ez hiányzik Zolából; regényeinek témái ízléstelenek, megírásuk módja visszataszító. Képzelje el, uram", folytatta Gyulai, „hogy egy festő lefest egy szép nőt, de nem elölről festi, ahogy szembeáll vele, hanem a hátulját! Mi volna véleménye erről a festőről?" Az ifjú nem válaszolt, elpirult; hogy pirulása a tanárja által elébe állított meztelen modellnek szólt-e, vagy nem tartotta illőnek tovább folytatni a vitát, nem tudom. Engem Gyulai Pál párhuzama akkor teljesen meggyőzött és vágyón gondoltam arra, milyen jó volna, ha közelébe kerülhetnék. (Már ti. Gyulainak. De lehet, hogy a modellnek is.) Mikor 1895-ben az egyetem jogi fakultására iratkoztam, legelőbb is Gyulai előadására rohantam. Csalódás volt: ami lebilincselő írásaiban volt, élénkség, tiszta vonalvezetés, szuggesztivitás, az előadásából teljesen hiányzott. És mégis, aki ismerte élete művét, annak meg kellett éreznie: íme egy ember, aki túl azon, ami tudásában, tehetségében, műveltségében az írót revelálta, emberi tulajdonságainál fogva, jelleme egyenességével, szókimondó bátorságával, tárgyilagosságra való igyekezetével, egy negyedszázadon át a magyar irodalmi közvélemény formálója, irodalmi lelkiismerete volt. Mikor beállítottam lakásába, bejelentés nélkül léptem szobájába, mert hogy Háni, a mindenes azt mondta, tessék csak bekopogtatni. (Hatvány Lajos Gyulai Pál estéje című tanulmányában Hániról pompás kabinet-képet írt.) Szóval mikor beléptem, Gyulai az íróasztala mellől, kérdőn, de barátságosan emelte rám tekintetét. „Mit hozott, uram?" kérdezte. „Egy tanulmányt egy OS