Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

Illyés olyan hódoló szeretettel, olyan fiúi gyöngédséggel nézett, mint tán senkire a világon, de Babits lírája nem hatott rá. Vagy tán még Babits leginkább. Az előbb említett Kortárs-versekben két nagyon szép versének a Vasalás, és Istentisztelet címűeknek levegője Babits emlékét idézi. És mégis tiszta Illyés. De minthogy az irodalomban elképzelhetetlen, hogy az író önnön példáján nevelje magát, a szorgos filológiai kutatás, bizonyára találna költészetében hatásnyomokat, anélkül hogy ez akár a legkisebb mértékben is gyöngítené a tételt, hogy Illyés Gyula költészete ma egyedülvaló s nagy időnek kell elmúlnia, míg hozzá mérhető akad. Prózai írásai közül utoljára a Hunok Párizsban című művét olvastam; hálával gondolok Attilára, az Isten ostorára, s tartom vele az általam eddig makacsul megtagadott rokonságot, mert hogy Illyést ehhez a sujet-hez segítette. Aragon ismeretségét neki köszönhetem: mikor Pesten járt, s az írószövetségben fogadás volt tiszteletére, Illyés azzal mutatott be neki: voilà l'ennemi. Kzután olvastam el Aragon regényét, az Aurélien címűt, s megállapítottam, hogy egy jó Bourget-regény, amit azért említek meg, mert vannak részletei, melyek a Hunok-ra emlékeztetnek, csak éppen hogy Illyés könyve gazdagabb, vonzóbb írás. Egyszer Adyról velem vitázva idézi egy mondatomat, s ennek kapcsán megállapítja, hogy ,,minél jobban telik az idő, annál inkább érzem az én ifjúkori élményeim és harcaim társának, József Attilának művében az ilyen érzelmi, ifjúi egységet." Ha Illyés mondja, nyilván így is érzi, s nem kötekedésből mondja, hogy József Attilát közelebb érzi magához, mint Adyt. (Az egyetlen ember, kinek ezt megbocsátom.) De nem értem, ha egy költő értékelését az dönti el, hogy kortárs-e, ifjúkori élmények s harcok társa, akkor hogy lehet az, hogy Petőfiért legalább úgy lelkesedik, mint József Attiláért ? Vagy mivel Illyés jó debatter lévén, erre azt válaszolhatja, hogy Petőfi igenis az ő ifjúkori élményeinek és harcainak társa, s Ady nem az hogy lehet az, hogy én Illyést olyan nagyon tudom becsülni, noha nem társa ifjúkori élményeimnek s harcaimnak, sőt bizonyos értelemben ellenzéke? Perverzitás ez nálam ? Illyés az utánam jött generációnak nemcsak a legkülönbje, hanem egy kissé nagykövete is nálam, és én az ő írásait nagy magyar értéknek és teljesen magaménak érzem. Joubert fentidézett mondása szószerint illik rá.