Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

szolgálatot, mert hogy érettségi híján önkéntességre nem volt joga, (kegyelmi tény hozta haza, s mint ő mondotta, megköszönni ezt „megjelentem a császárnál katonaszökevényi egyenruhámban") — szóval mikor hazajött s novelláit hozta a Nyugat, Szomory val mint kész íróval találkoztam. S azóta minden sorát olvastam, drámáit is, írtam is egynéhányról. Verseiben, miket Osvát nem kedvelt, gyönyörködtem; az embert, kivel akkoriban sűrűn voltam együtt, estónként a Bristol teraszán, télen a Pannónia-kávéházban, igen megszerettem. Mulatságos szellemes ember volt, de nem a szó közönséges értelmében, ahogy például ... de minek írjak nevet, hogy aztán unokái elátkozzák az én unokáimat (igaz, hogy én előnyösebb helyzetben vagyok, mert nincsenek unokáim) — Szomory Dezső szellemének fénye, melege volt, még emberszólásának is. Minap újra elolvastam Párizsi regényét hálás vagyok a magyar könyvkiadásnak, hogy ezt lehetővé tették. Ma is olyan friss, szuggesztív írás, mint volt egy félszázad előtt, mikor először olvastam. Ha néha itt társaságba megyek, ezt a könyvet mindig magammal viszem, s lesem az alkalmat, hogy egy-egy fejezetét felolvassam, — nem is annyira a társaságnak mint magamnak. Az első fejezet, ahogy a 18 éves ifjú Porfinál cilindert vásárol, mert Jászai Mari megmagyarázta neki, hogy cilinder nélkül el sem indulhat, tökéletes indulás. És a többi: a Grünwald Béla haláláról szóló fejezet, a maga szomorú emigrációs nosztalgiájával. A zálogház jelenet, nekem jobban tetszett Munkácsyénál. Vagy mikor Türr Istvánhoz viszi el könyvét, s Szomory, ki akkor már három napja nem evett, a felajánlott napóleon-aranyat, meggyőződós nélkül visszautasítja. „Nem hiszem, hogy a marsalai ezer között lett volna egy ilyen hős, amilyen én voltam e percben". Csupa remek produkció, melyekben önmagát játszotta meg, ahogy magát megkonstruálta, és művészet, ahogy ezt a magasrangú játékot lényévé szubstanciálta. És milyen lelki finomság, ahogy vallja és takarja párizsi nyomorúsága napjait, miket nem hallgathat el, mert voltak, és nem vallhat, mert a nyomor nem illik hozzá. Nagyság volt abban, ahogy a náci-időkben történt üldöztetését viselte, és szépség abban is, ahogy hálát érzett azokkal szemben, kik együttéreztek vele. SM