Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

időkben, Babits jó barátom volt. Egy gyönyörű levelét őrzöm, tiszta, világos, finom kézírásával: »Mi változatlanul nagyrabecsülünk, csodáljuk benned az írót, és tiszteljük a régi tár8at« írja nekem, boldog büszkeségemre, s még ennél is megtisztelőbb és becsesebb dolgokat ír, — ezeket úgy érzem már nem szabad megismételnem. Ezekkel beérem, kérkedés helyett, csöndes vigasztalásul magányos éjszakáimban, mikor a lámpám világában ennek a régi írásnak a halovány papíron, olyan friss derűje s fénye van, mintha tegnap íródott volna, mintha általában az a sok régi levél régi időkből, melyeket egykori barátaim írtak, Kosztolányi, Tóth Árpád, József Attila, nagy dalosok, akik visszaszólnak egy régi világból töviskoszorúsan, üzennek, szeretnek, visszatérnek a múlt idők hamvaival, mint aranyporzással a lámpafényben, a holt múltakból, itt vannak az élő jelenben, a csöndben és az éjben ! Mert a halottak levelei nyújtják leghívebben eleven életük illúzióját, a hűségük illúzióját ! az élők levelei még változhatnak érzésben és hangban, de a holtaké olyan megmásíthatatlan, mint maga az örökkévalóság, amelyben pihennek, s ahonnan már nem vonnak vissza semmit. Igazában csak az marad meg, ami nincsen többé". Ez lesz az a húsz sor, amelyre majd Szomory-tanulmányomat felépítem. Előkelősége, szimpatikus és gőgös lemondása, egocentrizmusa, mely mindenki másnál elidegenítőn hat, nála vonzóan, mert egész lénye olyan, hogy exhibicióját vonzóvá teszi, direkt megköveteli tőle az ember. Komédiázása is őszinte, ahogy szándékosan és őszintén ezt az arculatát fordítja felénk. „Mert mindig úgy szerettem volna élni, ahogy ezt magamnak megírtam" mondja valahol, és úgy is élt. Élete és élete müve ragyogó egység; arisztokratikus izoláltságában önmagának játszotta s annak a néhány száz embernek, akit az ilyen ritka előadásokra meginvitált. Neve nem volt ismeretlen előttem; mikor egyszer Párizsban voltam, még az első világháború előtti időkben egy bukinisztnél megvettem franciául írt novellás kötetét. (Volt az árusnak belőle egy tucatja.) A címe az volt, ha ugyan az volt, Nagy és kis verebek; még ott Párizsban tudom is, hogy melyik kávéház teraszán elolvastam; nem tetszett. Aztán, hogy hazajött, párizsi és londoni emigrációja után, ahová azért bujdosott el, hogy elkerülje a három esztendei komisz katonai