Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

tétele Gellért írásainak, mik valóban a nyilvánosság elé tartoznak. Ilyen a következő: ,,Tény hogy Adynak több forradalmi verse a Népszavában jelent meg ... Ignotus és Fenyő miatt", írja Gellért. Hogy fejezzem ki azt, sértés nélkül, hogy ez nem igaz i Az ellenkezője az igaz. Adyval kötött megállapodás értelmében Ady minden írása a Nyugatot illette meg. Ady ezt sohasem vette szé)szerint, és bár mi, ha másutt jött írása, minden alkalommal figyelmeztettük, hogy ez ellenkezik a kötött megállapodással, mi sem vettük nagyon komolyan. Természetesnek tartottuk, hogy verseket ad a Vasárnapi Újságnak, ezzel tartozott és mi is tartoztunk Sehöpflinnek. Aztán kénytelenek voltunk tudomásul venni, hogy ünnepi alkalmakkor verset közöl a Népszavában, a „süket" (Révész Béla) kedvéért, mint ő mondotta, utólag ezt is tudomásul vettük, mit is tehettünk mást. S végül a Világot sem mellőzhette, ahol tőle „hazafias" verset kértek, soha nem fordult elő, hogy versét politikai tartalma miatt a Nyugat elutasította. 1909-ben a Nyugat Ady-számot ad ki; Gellért is ír egy cikket Ady szociális gyökereiről, de ezt Osvát azzal adta neki vissza, hogy „erről már van jobb cikke". Gellért „nem kis bosszankodással" kéziratát zsebregyűrte. S aztán elkezdett gondolkodni azon. hogy mért nem tetszett Osvátnak az ő cikke; ezen negyven évig gondolkozott, s végre a rejtélyt megoldotta. Osvát diabolusa, Fenyő miatt nem közölte. Nem író az, ki írásáról nem hiszi, hogv világtörténelem. Gellért is imponáló meggyőződéssel hiszi ezt, s nem tudja elhinni, hogy egyszerűen azért kapta vissza, mert rossz cikk volt. Elek Artúrról helyesen állapítja meg, hogy a legjobbhiszemű ember, de mindjárt le is szállítja megállapítása értékét, mert hozzáteszi, hogy „éppen ezért nem értette meg Ady ban az embert, ki egyformán tudott szeretni és gyűlölni." Hat ugyan ez a tétel nem vall valami mély pszichológiai belátásra, de azért a példa, mivel ezt bizonyítani próbálja, mégis igaz lehet. De nem igaz. Elek abban a finom cikkében, melyben rémiai együttlétükről számol be, már ti. Adyval, elmondja hogy Ady „cinikusan beszélt olyan emberekről, kik nekem kedvesek, neki melegszívű jóakarói voltak". Ady nem mondott ellent, nem kérdezte, hogy kik azok, kétségtelen, hogy Elek nemcsak teoretikusan tette szóvá a dol-