Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

hanem én, gondolom ezt Egy író életében már így írta meg. De azt nem írta meg, hogy Rassaynak fogalma sem volt Gellért publicisztikai képességéről, és nem e képesség megbecsülésében fordult hozzá, hanem mert én, intim barátja, így javalltam. Gellértnek is szolgálatot véltem tenni ezzel. Már most Gellért megírhatná, hogy neki nem volt kedve ehhez, s köszönettel elutasította. De ez így magában nem eléggé érdekes, nem domborítja ki jelleme szilárdságát, tehát dramatizálja az esetet. Elmondja, hogy kibúvót keresett, „mert tudta, hogy Rassay azóta kapitalista lett és jóbarátságot kötött Fenyő Miksával..." Az ördögbe is, hiszen Osvátról, Elek Artúrról, Móriczról, Babitsról, Adyról is tudta, hogy velem jóbarátságot kötöttek, s mégsem idegenedett el tőlük. S mi az, hogy Rassay „azóta kapitalista lett"? Mióta? Ha ezt úgy érti, hogy vállalatot alapított, melynek alkalmazottai voltak, hát akkor Rassay kapitalista volt, de tőkéje még annyi sem volt, mint amennyivel Gellért annak idején a Magyar Géniusz kiadásához látott. Aztán ha ilyen kényes volt Rassayval szemben, hogy történt az, hogy évekig szolgálta a Légrády vállalatot, holott tudta, hogy az valóban tőkét jelent: palotát, földet, nyomdát stb. Nem felejtette el írja Gellért , hogy Rassay „a proletárdiktatúra bukása után hogyan viselkedett, és milyen beszédeket mondott". Nincs sok értelme annak, hogy én most megpróbáljam Gellértet enyhébbre hangolni Rassay emléke iránt, és elmondjam neki, hogy mikor Rákosi Mátyást lefogták, Rassay, kinek akkor már nagy tekintélye volt, külföldről kapott információk után azonnal fölkereste Bethlen Istvánt és felhívta figyelmét, hogy milyen nagyon árthat az országnak, ha figyelmen kívül hagyja a világközvéleményt, mely Rákosi mellett nyilatkozik meg. Ez iránt Gellért aligha maradna közönyös, — milyen jól esett neki, hogy Babits halálos ágyán csillogó szemmel említette, hogy Rákosi Szegeden legjobb tanítványa volt. (Lásd Kortársaim.) De hát ezek érzékenységek, miket tán helyesebb lett volna egy Gellérthez intézett magánlevéllel elintézni, kérvén, hogy az Egy író élete második kötetében hozza rendbe kettőnk dolgát. Nem is tudom, mért nem választottam ezt a megoldást, tán engem is valami vindikatív érzés ösztönzött, valami ki a legény a esárdában-hiúság, nem tudom, a néhány száz főnyi nyilvánosságot választottam. Már csak azért is, mert van néhány olyan