Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

társa voltam: „neki Osvát annál kevésbé mondhatott ellent, mert a Nyugat anyagilag Fenyőtől és gyáriparos barátaitól függött." Hogyan ! Hát Osvát, kit Gellért magasztalon a legiűggetlenebb szellemű embernek ismer, s helyesen ismer, s aki előtt nincs szentebb dolog, mint az irodalom ügye, ez az ember végső soron, sőt nem is a végső soron, hanem mindjárt az indulásnál korrupt embernek mutatkozik, ki azért nem mond nekem ellent, mert az én révemen pénz áll a házhoz ! Aki Gellért két kötetét elolvassa, az meggyőződhet arról, hogy Gellért incorruptible volt, a legfényesebb ajánlatokat indignálódva utasítja vissza, s ha olyasvalamit kívántak tőle, ami meggyőződésével ellenkezik, akkor sarkon fordult. Hát ez szép, és semmi okom ebben kel cl kedni. Az ilyen embernek valóban joga van önmagáról a legszebb bizonyítványt kiállítani. De ő se kételkedjen abban, hogy Osvát nemcsak a legkülönb, legemberibb, legmagasabb etikájú szerkesztő volt, hanem legalább is olyan incorruptible, mint (Jeliért Oszkár, s ha nekem nem tagadott meg semmit nem tudom ugyan mit kellett volna megtagadnia ! , akkor ebben, a baráti érzés mellett, még ítéletének, esetleg téves ítéletének megnyilatkozását kell látni. De ismétlem: mit is tagadott volna meg ! Tény, hogy soha cikkemet nem adta vissza, de többször megtörtént, igaz hogy csak a Géniusz-időkben, hogy valami javítást proponált, amire éppen Gellért hoz példái Ha cn adtam át közlés céljából valamelyik író cikkét, rendszerint közölte, de az is megtörtént, hogy nem közölte, pl. Szomory Dezső néhány szép versét, még ma is bánom, hogy nem ragaszkodtam közlésükhöz. Annyira meg voltam győződve arról, hogy Osvát egyedül a hivatott szerkesztő, hogy még olyan esetben sem illettem kritikával, amikor egy íróról, vagy műről más volt a véleményem, mint az övé. Az Osvát-fejezetben elmondottam, hogy barátságunk, mely még a Géniusz előtti időben kezdődött. Osvát haláláig tartott 8 azon túl. Mikor meghalt, emlékül tollát hagyta rám s ezt a két sort: „Kedves barátom, milyen hálás vagyok magának!" Nem, hálával igazán én tartoztam neki, azért, aki ő volt, szellemének dús adakozásáért, mélyről jött barátságáért. Egyszer valamely krízise idején eltűnt, senki nem tudott hollétéről. S jött az üzenet, hogy Miskolcon fekszik a városi kórházban. Odautaztam, volt néhány csúcspontja életemnek, ez a találkozás az volt. Úgy érez-