Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

Leopardinak sikerült is, de hogy miért mélyebb, termékenyebb ez a generálpesszimizmus Ady istenbízé), emberbízó, magabízó optimizmusánál, azt igazán nem tudom megérteni. Bevallom, Kosztolányi idevonatkozó fejtegetéseit valósággal kötekedésnek éreztem. Csak azt nem tudom kivel I * S/.(')iól szóra aláírom, amit Babits Ady kritikai érzékéről mondott hírlapi nyilatkozatában: Ady kritikai érzéke és ösztöne sokszor bámulatos volt. Nincs az a biztos ítéletű, csalhatatlan ízlésű ember, aki ne tévedne, akár mert ítéletét szenvedély homályosítja el, mert valami gátló ok akadályozza, hogy elmerüljön bírálata tárgyába, mert igazságtalan akar lenni, mert nem ítéli elég fontosnak a tárgyat, mellyel foglalkozik stb. Adyval is megesett, hogy olyan ítéleteket fogalmazott meg, melyeket Kosztolányi joggal vet szemére. Arany megtagadása inkább hetykeségből, elképesztési hajlandóságból eredt, mintsem belső meggyőződésből; később, mikor biztatásomra a Buda halálát, de gondolom egyéb írásait is, újra elolvasta, szeretetreméltó huncut mosollyal ismerte be tévedését, és hajtotta meg derekát Arany zsenije előtt. Kosztolányi megítélésében is tévedett, mikor Kosztolányi első verseskötetéről írt bírálatában gonoszkodva Szász Károlyhoz mérte. Azt nem tudnám megmondani, hogy később megváltozott-e róla véleménye. Babitsot bármit mond is Kosztolányi, igen nagyra tartotta; akarta barátul, valósággal utánajárt, udvarolt neki, és életének egyik büszkesége volt, hogy ezt a barátságot sikerült megszereznie. Csokonait Ady fedezte fel az írástudók számára, és Petőfi lángleikét, mint mondottam, egy pompás tanulmányban villantotta a magyarság elé. A kritikával szemben türelmetlen volt, ebben igaza van Kosztolányinak. De nézze csak meg Kosztolányi vajon Petőfi türelmesebb volt-e, bizony nem volt, Goethe sem volt az, a legkülönbek nem voltak azok. Goethe egyszer egy negyed század múlva tért vissza egy kritikára, mely őt lekicsinyelte. Nem tudom, ki volt az a belgyógyász, aki azt írta róla: ,,a magyar nyelv sohase hallott zenéjét szólaltatta meg". De egész meggyőződéssel vállalom e tételt. És boldogan vállalom Babits megállapítását: ,,Igen: e bánya kimeríthetetlen gazdagsága az első egvségos benyomás, ami leszűrődik. Akárhol kezdjük fejte-