Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

volt dinamikus temperamentum, a sértődöttség lassan dolgozott benne, elfojtva, de idővel mégis denaturálta ítéletét, s húsz óv elmúltával már csak a poetastro-Ady élt számára. Oh, tudom én, milyen soká tud rágni az ember szívén a megbántottság; vannak ilyen sebek, mik évtizedekig nem gyógyulnak be, s egy nap hirtelen kirobbanásban keresnek gyógyulást. Babits és Kosztolányi fiatal korukban együtt szidták Adyt, s mégis, mikor Kosztolányi kötete megjelent, az volt a kívánsága, hogy Ady írjon róla. Az az Ady, kit Kosztolányi az Új Versekből és a Vér és aranyból ismert. S azután, Ady kritikája után, Kosztolányi lassan-lassan eltávolodott tőle, míg Babits egyre inkább bűvöletébe került. Babits dolga könnyebb volt: Ady kereste barátságát, megbecsülte, szép versben vallotta ezt; Kosztolányi soha egy jó szót nem kapott Adytól. Érthető, hogy ezt Kosztolányi méltánytalanságnak érezte, aminthogy az is volt, ilyen igazságtalan Ady csak Arany Jánossal szemben volt, a visszafojtott ingerültségnek egyszer ki kellett robbannia. És kirobbant, még igazságtalanabbul, mint amilyen Ady volt vele szemben. Ezt szóvá kellett tennem, és a Nyugat nem szórakozottságból hozta cikkemet, nem is a Gellért által invalidusnak mondott szerkesztők fejvesztettségéből, hanem mert nem tehetett másképp. Újból és határozottan állítom, hogy Gellért sem cselekedett volna másképp. S végül még egy megjegyzés. Gellért Oszkár, ha valamit helytelenít a Nyugat múltjában, azért többnyire Ignotust teszi felelőssé és engem. Osvátot minden alkalommal menti. Becsülöm benne a hála baráti érzését, Osvát az ő részéről valóban minden gyöngédéséget megérdemel. De szabad ezt odáig vinni, hogy Osvát a be nem avatottak előtt a gyámoltalanság színében tűnjön fel ? Osvát az a legény volt, ki nem szorult rá az ilyen sántikáló gyöngédségekre. Joggal elmondhatta, hogy ,,soha alibit nem bizonyítottam, mindig ott voltam". (E mondás szerzőjét a világért sem árulom el, mort akkor Gellért Oszkár életrajzának második kötetében külön fejezetben veri el rajtam a port, s ki tudja akkor lesz-e módom felelni rá.) Osvát tévedhetett, aminthogy ez vele többször is megesett, de aligha venné jó néven, ha valaki azzal mentené, hogy akkor éppen délutáni álmát aludta, s idegen gyerek lopódzott a szerkesztőségbe. Vagyis ezt még hozzá kell tennem , ha a diktatúra bukása után újra Osvát vette át a