Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

Nyugat szerkesztését, akkor Babits neve nem azért maradt a címlapon, mert ezt Fenyő kívánta, ahogy Gellért állítja, hanem mert Osvát is így ítélte helyesnek. S most ideírom válaszomat Kosztolányi Ady-cikkére, ahogy azt 1929-ben a Nyugat hozta. KOSZTOLÁNYI ADY-CIKKE Mért írok Kosztolányi Ady-cikkéről ? Nem mintha Ady Endre költészetének értéke felől vitába akarnék szállni vele vagy bárkivel. Ady Endre költői nagysága számomra már az Új versekkötetével revelálódott és azóta hét nagyszerű verseskönyv során egészen A halottak élén gyönyörű férfiasságú fináléjáig annyira religiózus meggyőződéssé izmosodott bennem, hogy zsenije felől való vita számomra a legképtelenebb gondolat. Lassan-lassan elhagynak olvasmányaim, mind kevesebb lesz az írás, melyet napilap-ankétek ama boldog szigetére magammal mentenék, de Ady Endre költészetét úgy viszem magammal, úgy vált életemnek életes részévé, mint a csigának a háza ... s ehhez képest édeskeveset törődök azzal, hogy mások írástudók, írástudatlanok trónra ültetik őt vagy trónjáról lecibálják. Én vagyok vagy én lehetnék az a Kosztolányi cikkében említett belgyógyász, ,,aki valamelyik vidéki újságban kijelentette, hogy Ady nemcsak ennek az országnak, hanem talán az egész világegyetemnek is legnagyobb költője". (Többször megírtam, előadtam, aláhúztam már ezt, D. F. Strauss szavaival enyhítve kijelentésem igényességét: lehet, hogy a Sirius nagyobb mint a Nap, de mégis a Nap érleli meg a mi szőlőinket. Az én szőlőimet Ady költészete érlelte meg.) És ha nem is ültem Ady „bibliamagyarázói" között —amclv szekta minden fogyatékossága mellett is nekem igen rokonszenves s nem is szedtem rendszerbe ütemeit és nem örökítettem meg sem dagályos, sem keresetlen szavú visszaemlékezésekben azt a pillanatot, mikor Adyval először találkoztam (Kosztolányi igen csinosan írta meg első találkozását vele), életem szegénységének érzem, hogy nem tettem meg, s engedtem, hogy emlékeim róla elhalványuljanak, ami viszont most már minden személyitől megtisztulva, bennem művészete teljes felvilágosodá-