Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

megköszönjem őket, hanem a Sorsnak kell megköszönnöm vigasztaló nemes barátságodat s igazságszeretetedet és szókimondásodat. Nézd el, hogy ily kusza sorokat tudok csak írni, s hidd, hogy az, ami mögöttük van, nem kusza és nem ingó. Ölel: BABITS MIHÁLY." Utolsó levelét betegágyából írta a múlt év elején, Dante néhány Magyarországot említő soráról világosított fel, s azután még San Remoból küld szíves üdvözletet, s azután nincs tovább. Ezeket ragadtam ki hirtelen emlékezéseimnek tömkelegéből. Gondolom, írok még néhány szót Adyhoz való viszonyáról, a Babits Ignotus esetről, Babits Mihály életének erről a fel nem derített s lélektani rejtélyekkel teljes eseményéről, a Nyugat átvételének körülményeiről, egyéb dolgokról is, de hát majd alkalommal. Minden, amit írhatnék, csak halvány glosszája volna azoknak a soroknak, melyekkel Babits Széchenyi-töredékét végzi, egy csomó sorsdöntő kérdést vetvén fel a nemzet életét, jövőjót illetően. „Újra és újra mondom: sohasem voltak kérdések maibbak. Hisz sohasem voltak idők veszélyesebbek. Mi ismerjük a nyomort; de minden pillanatban megismerhetjük a végromlást is. Itt állunk a nagy világórdekek keresztútján: kis nemzetünk léte egy hajszálon függhet. Szinte ajtónk előtt a rettenet, amit Széchenyi a »csillagokbol olvasott«. »Vér és vér mindenütt 1 A testvér testvért, a népfaj a népfajt fogja mészárolni engesztelhetetlenül és őrülten. Keresztet rajzolnak vérből a házakra, melyeket le kell égetni.« Ki fogja e rémségek küszöbén sorsunkat vállalni?" Vajon nem a felelet elől távozott el ez a nagy költő, ez a kiváló ember, Babits Mihály? Két jegyzettel szeretném ma, húsz év múltán kiegészíteni illetőleg helyesbíteni az Emlékkönyv cikket. Van egy mondat az első részében, mely így hangzik: „géniusz s akik nem azok — »a tehetségtelenek osztályharcá«-nak szellemi hátvédcsapatja". Ezt a mondatot annak idején megértették, bár ebben sem vagyok bizonyos, ma senki nem értheti meg, magamnak is tömöm kellett a fejemet, hogy kiket akartam bántani ezzel és miért? Babitsot a harmincas évek elején állandóan támadták a legkü-