Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Fenyő Miksa írói pályája

Nietzschénél, dekadens tendenciákat is magában foglal, hiszen az impresszionista számára az élet azonos az élménnyel: a kritikus nem a történelmileg konkrét valóságot, hanem a saját elképzelését kéri számon a művésztől. Az újszerűség hajszolása pedig előbb-utóbb esztétikai formalizmushoz vezet. A nietzschei zsenikultusz, mely az egyéniséget teszi a kritikus egyedüli mércéjévé, ugyancsak kettős következménnyel járt: az epigonizmustól való elfordulással felszabadító hatást, másrészt pedig egy korlátozó, arisztokratikus törekvést eredményezett. Az életfilozófia, és itt is elsősorban Nietzsche rendszerellenessége, a legszélsőségesebb relativizmusnak adott létjogosultságot. A kritikai relativizmus, a mindent megértés pedig az értékítélet kiiktatásához vezetett. Lemaitre, a francia impreszszionista kritika idehaza is legnagyobb hatású egyénisége ezt Brunetière-rel folytatott vitájában így fogalmazta meg: ,,

Juger toujours, c'est peut-être ne jamais jouir."

28 (Aki folyton ítél, az talán sohasem élvez.) A kritikus feladata pedig tudvalevően az impresszionizmus szellemében az, hogy a műről a saját élményét közölje az olvasóval. Kerr nem volt ennyire értékítélet-ellenes, s ebben szerencsére magyar tanítványai is követték. Egy-egy kritikája, mint pl. a Sudermannról írt, világraszóló botrányokat keltett durván elmarasztaló ítéletével. Csakhogy az ítélet alapja nála sem valamilyen szilárd és objektív értékrend, hanem az egyéni ízlés, hangulat, a pillanatnyi szenzációkeltés vágya volt. Lukács fejti ki Nietzschével kapcsolatban, hogy aforisztikus kifejezésmódja a legszorosabban összefügg rendszerellenes álláspontjával, mely korának relativista, agnoszticista tendenciáiból nő ki. 29

Az aforisztikus kifejezési módot az impresszionista kritika közvetlenül Nietzschétől tanulta, és kitűnően fel tudta használni a maga céljaira: egy-egy ötletet, végig nem gondolt összefüggést alkalmasan lehetett így az igazság talárjába öltöztetni. Ez az aforisztikus bölcsesség tökéletesen megfelelt az újságolvasók felületes műveltségszomjának és annak a felszínességnek, mely az újságíró kritika nagy részét jellemezte: nem tudást, hanem jólértesültséget nyújtott olvasóinak. Schopenhauer, Nietzsche vagy Wilde aforizmái a századforduló újságírásának legfontosabb kelléktára volt. De ugyanakkor nagy része volt ennek az aforizma-divatnak abban is, hogy a magyar kritika megőrizte filozófiaellenes beállítottságát, hiszen az aforizma