Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)
Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről
szemérmekbe takarja ezt az ő leglényét. Mert nyilván ennek az embernek, kit fentebb száz ellentétből próbáltam egy egységes (bár zavaros) portréba fogni, nyilván ennek az embernek, ennek a ritka művésznek a leglényege az emberszeretet. De hogy mondja ezt el, hogy tárja ki karját embertársa felé, a költő, aki örök gyanakvásban és rettegésben él, hogy mozdulatát félremagyarázhatnák, vagy esetleg tudomásul sem vennék, hogy tárja ki meztelen keblét, mikor azt sem tudja, kell-e ez valakinek, megváltás-e ez, vigasztalás-e ? Hátha erre az odaadásra csak neki van szüksége ? S megriadt emberszeretete megbújik költeményeinek gyönyörű formái mögött, keresztülizzóan, mint Isten lelke a csipkebokorban." így kérdeztem akkor, s így halmoztam szót-szóra, metaforát metaforára, anélkül, hogy egy megkapóan igaz portré került volna ki tollam alól. (Rippl-Rónai Babits portréja, mely itt függ velem szemben a falon, különb.) De az benne volt, hogy európai mértékkel mérve milyen nagyra tartom; az benne volt egy előadásomban, melyet ugyanabban az évben tartottam meg, külön is leszögeztem , hogy ,,ma már igazság, ma már irodalomtörténet, ma már olvasókönyv, hogy Vörösmarty Petőfi- Arany triásza óta a magyar irodalomnak magasabb értékű, velük teljesen egybírású, a magyar irodalomtörténet lapjait egy nagyszerű európai fejlődés rangsorába állító jelensége nem volt, mint Ady Babits -Móricz triásza." Minek próbáljam ezt ma más szavakkal megismételni, amikor érzem, hogy ez a megrendültség, mellyel távozó nemes alakja után intek (,,a léthei rétnek lakja sötétjét") csak még kuszáltabb sorokra, zavarosabb képekre remegteti meg tollamat. Levelesládámban kutatok emlékek után. Az első írás, ami kezembe kerül levelesládámból, egy versének kézirata: Szimbólumok. Ideírjam az első versszaknak, melynek alcíme: Ne mondj le semmiről, lázadó felkiáltását?
