Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

nélküli utcán, mint egy diadalúton, megpillantottam az ő alakját s fényes volt mint a Nap ..." Minek idézzek többet ! honnan veszik, hogy később revideálta véleményét Ady költészetéről? Babits 1909-ben kezdett írni a Nyugatba és leghívebb munkatársa majd szerkesztője volt 1941-ig, amikor is 58 éves korában eltávozott abba a csillagzatba, melynek fényét akkor már Ady, Kaffka, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Osvát Ernő, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső glóriája gyarapította sugárzásával. Babits élete művének jellemző vonását kutatva, művészetének sarkcsillagaként tiszta európaiságát jelölném meg. Babits hitt Európában, az európai szellem szintézisében, melynek egy ragyogó színsávja a magyar kultúra; hitt a keresztény civilizáció Athéntől, Rómától örökölt örökkévalóságában. Paul Valéry írja, hogy európainak az mondhatja magát, kinek szellemében Görögország, Róma és a keresztény civilizáció jut kifejezésre. Ez a ma egyre ritkább személyiség szólal meg Babits költészetében. Eleinte megbújva játékos rímek, ritmusok, mértékek zenéjében, aztán az évek folyamán egyre elmélyültebben, egyre tudatosabban, a kereszténység és emberiesség legfőbb ideáljai felé. Legmegrázóbban tán akkor, mikor az első világháború után új barbárságok felvonulását látta. S legmegbékültebben, a végtelenség felé leginkább szárnyalón, mikor mat rácsírjában megírja gyönyörű eposzát, a Jónást. Méltó pendant-ját Hiob könyvének. ,,Poéta doctus"-nak nevezték az esztétikusok, mint Catullust az ókorban. Valami külső jeggyel kívánták fémjelezni, szemben Ady szenvedélyes dinamizmusával. Nem volt erre semmi szükség. Az ő műveltsége, otthonossága minden né|>ek szellemtudományában, nem lényege volt művészetének, hanem feldúsító járuléka. Az európai irodalomról szóló műve meggyőzi az olvasót, hogy Babits csak olyan írókról ír, néhány oldalon kötetnyi művet, kiket igazán olvasott, műveik leglényegét magáévá tette, valósággal áthasonította. Rabelais, a cinikus bölcs, a donquijotei Cervantes, Milton és Voltaire, Rousseau, Balzac, Proust, Vörösmarty és Ady kiragadott példák ezek írásaiból mind hű útitársa volt, akár a jwklokat járta, hol Dante volt vezetője, akár a magasságokba vivő utakat kereste, Szent Ágoston karján, abban a ránehezedő egyedül valóságban, melyben a barbár korszak s ennek mintegy fwíldázata-