Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

is elférne. „Egye meg a fene a vén Sarudyt, ma kieszem a vagyonábul." És próbálja kienni, s a szegény paraszt ott esik holtan össze a lakodalmas asztalnál. Nem tudom, folytassam-e, - soha vége nem volna. El kellene mondanom a Sustorgós, ropogós tafotában című remek paraszttörténetet, vagy a Füsti fecskék Keller Gottfried-i hangulatú meséjét; a Nemes kocsist, amit szintén Móricz előadásában halottam. Vagy azt az elragadó történetet, mikor Buchta úr, a szerény dolgos suszter megjelen Barthos úr, elszegényedett dzsentri úri házánál, hogy megkérje lánya kezét. Pompás dialógus, az ember sajnálja, hogy vége szakad. A tragikus fordulatú novellái közül hadd említem meg két remekművét. Az egyik a szabadságos katona megrázó története, aki két gyereket öl; a másik A végvacsora, - dehogy is próbálom meg tartalmukat elmondani. Az ilyen tárgyú novellákat valósággal végig szenvedte. Schöpflin beszélte, hogy mikor egyszer találkozott vele, megijedt, hogy Móricz milyen feldúlt, halálsápadt kinézésű. „Valami baj ért, Zsiga?" kérdezte tőle. „Embert öltem !" válaszolta. Akkor írta a szabadságos katona történetét. Érdekes az, hogy míg Móricz novelláinak főerénye a drámai erő, mellyel elmondja, átéli őket, addig éppen színműveiből hiányzik ez az erő; szinte a géniusz pihenő óráinak játékaként hatnak. A Légy jó mindhalálig és a A vadkan kivételével : két erős dráma. Megszállottja volt az írásnak. Jegyzett és mindig jegyzett. Egyszer vele és Ignotussal Mária-Grünbe utaztunk Ady látására. Minden állomáson leszállt, és háttal állva egy-egy beszélgető csoporthoz, fülelt s jegyzett. Egyszer fölkeresett a Házban, a folyosó pamlagján ülve beszélgettünk, de abbahagytam, mert láttam, hogy Zsiga a mellettünk ülők beszélgetését figyeli és jegyzi. Nem volt életének egyetlen pillanata sem, melyben más tudott volna lenni, mint író; létezni és írni szinonim fogalmak voltak életében. Janka öngyilkossága hírére felmentem hozzájuk. Nem mentem a szegény haldokló szobájába. Ágya mellett Zsiga állt és Osvát Ernőné. Megvártam, míg Osvátné kijött, hazakísértem. Gyöngéd szeretettel beszélt a halottról. „Aki ismerte Jankát mondotta Osvátné , annak tudnia kellett, hogv igy fog végződni." „És Zsiga kérdeztem ott állt komor arccal, és jegyzett".