Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

ban Herczeg Ferencet nevezi ki költőkirálynak, holott az utolsó tíz esztendő regény termésében Ambrus Zoltánnak, Bródy Sándornak, Móricz Zsigmondnak (Mikszáthról nem is szólva) néhány olyan munkája jelent meg, mely minden nemzet irodalmának büszkesége lehetne. De végül ez nem is fontos. A fontos az, hogy egyetlen szót sem talál az utolsó tíz esztendő irodalmi evolúciójára, egy árva jelzőt sem a magyar regényre: hogy honnan jött, hova fejlődik, hanem jó magasra emelve lábát egyszerűen átlép koron, embereken, eseményeken, mert képtelen mindezt tudományos becsületességgel egybefogni. Tehát regény: az Herczeg Ferenc. De már novellát azt nem tud ily kiválót alkotni: ebben Molnár Ferenc kapja a legjobb osztályzatot. (Bizonyítgassuk, hogy Herczeg novelláiban különb mint regényeiben?) ,,Hogy az utolsó tíz év produkciójában az elbeszélő irodalmat illeti meg a szupremácia, nemcsak azért van, mert még itt találjuk Jókainak és Mikszáthnak az utolsó munkáit, hanem azért is, mert itt támadt a legtöbb és legerősebb új tehetség, akiknek becsületére válik, hogy (bár Jókai és Mikszáth nem maradhattak hatás nélkül ez írókra sem) nem Jókainak vagy Mikszáthnak az utánzásával igyekeztek elérni sikereket; itt találjuk a legtöbb érett alkotást, a legtöbb művészit", Ambrus Zoltán nyilatkozata ez, s ehhez nincs mit hozzátennünk. (. . .) Ha a szupermácia az elbeszélő irodalmunkat illeti is meg, ahogy Ambrus Zoltán véli, a legérdekesebb, a legnagyszerűbb átalakulás éppen a líra terén történt. Gyönyörű kiteljesülése a magyar léleknek, nagyszerű reneszánsza Vörösmarty, Petőfi, Arany tradícióinak. Nem abban az értelemben, ahogy egy csomó kistehetségű, a maga sekély egyéniségéből megélni nem tudó költő rímben és prózában — a tradíciók tiszteletét értelmezi és világgá ordítja s ami náluk a formák lelketlen utánzásában, eszmekörük élőképszerű utánköltésében merül ki (ez az, ami nekik saját szemükben és a tömeg előtt létjogosultságot ad, ez az, ami irodalmi társaságokba hajtja őket össze), hanem abban a magasabb értelemben, hogy az egész múlt bennük szunnyad, mint hogy Péterfy Jenő egy szép hasonlatával éljek a rubinban a tűz. (. . .) S itt áttérhetünk Herczeg Ferenc kemény, szinte zord elnöki megnyitójára, ö is a líráról beszélt. ,,A nemzeti gon-