Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

dolat összefűző' ereje meggyöngült a magyar irodalomban", mondotta. Testvér testvér ellen, mondotta. A fagyos szelek, melyek társadalmunk egységét darabokra tépték, az irodalom ültetvényeiben ÍH pusztítanak, mondotta. Egyszóval mint mondani szokás lángszavakkal ostorozta az új magyar költészetet, legkivált Ady Endrére célozva, aki különben is az egész Petőfi-Társaság-cécónak (mely társaságnak „várfalait" egyébként a kutya sem . . .) steinerner Gast-ja volt. Tessék Berezeg Ferenc kemény, szinte zord nyilatkozatát Ambrus Zoltáné mellé állítani. Ambrus Zoltán fejtegetéseiben is bizonyos konzervativizmus nyilatkozik meg, de ez a konzervativizmusnak abból a nemes és termékenyítő fajtájából való, melyet egy érdekes cikkében Hatvány Lajos Lemaitre vagy Barres konzervativizmusa néven reklamált a magyar irodalmi közélet számára. Herczeg Ferenc konzervativizmusa ettől száz mérföldre esik; politikai konzervativizmus, magyar képviselőházi konzervativizmus, s amennyiben művészeti, egyszerűen azt jelenti, hogy megállni azoknál az irodalmi elveknél, sőt lehetőleg tehetségnél, melyeknek a magyar irodalom a Oyurkovicsfiiík&t és Szabolcs házasságát köszönheti. Politikai konzervativizmusa }>edig, melynek uralmával irodalmi pozíciója elválaszthatatlanul összefügg, elhomályosítja judiciumát, s képtelenné teszi annak a fejlődésnek értékelésére, mely az ő munkásságát művészi formáját, eszmei tartalmát tekintve — ma már messze túlszárnyalta. „Sowie ein Dichter politisch wirken will, muss er sich einer Partei hingeben und sowie er dieses thut, ist er als Poet verloren; er muss seinem freien Geiste, seinem unbefangenen Überblick Lebewohl sagen und dagegen Kappe der Borniertheit und des blinden Hasses über die Ohren ziehen", mondotta Goethe, mikor Eckermann referált neki Herczeg Ferenc elnöki megnyitójáról. Ezt a sipkát azután egész a nyakig rántja fejére, amikor a magyar drámairodalom külföldi érvényesüléséről beszél. Ami Ambrus Zoltánnak öröm és dicsőség, („Drámairodalmunk fejlődésének a rohamossága szembeszökő. Hogy a színpadi technika dolgában csak a legutóbbi tíz év alatt is mekkorát haladtak drámaíróink, a nagyközönségnek is észre kellett vennie. Vannak, akik azt vitatják, hogy az irodalmi értékre nézve már távolról sem ekkora az emelkedés. Nem vagyok ezen a véle-