Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

melyben írva áll, hogy minden fekete, még a zongora is. Viszont az is igaz, hogy Rákosi kritikájában benne volt az a megállapítás is, hogy ,,egy-egy versük a legjobbak közé tartozik, mit valaha írtak". Hogy ki felelt erre a Nyugat-ban, nem tudnám megmondani. Talán Ignotus; talán én. Annak találtam jegyzeteimben valami nyomat, hogy Mikszáth Kálmán Hadi készülődések című lekicsinylő cikkére én válaszoltam, vagy én is, és ebből való a következő mondat: „Mert a művészet szerintük a társas élethez tartozik, mint a klub, a színház, és aki a társas életben vesz részt mondja Amiel - , annak úgy kell élnie, mintha ambróziával táplálkozna és csak a legfinomabb foglalkozásokat űzné: gond, szükség, szenvedély mintha mindez nem is volna. Ezért az a bámuló megütközés minden hevességen, a természet minden vadabb sikolyán, minden igaz szenvedésen és a szenvedély minden látható jelén. És ilyenkor megmozdulnak a filiszterek tömegei, rákönyökölnek a művészettörténet lezárt aktáira, s ha zenéről van szó, akkor azt mondják: hajh! Beethoven, ha festészetről: hajh Raffael vagy Rembrandt ha irodalomról, akkor hajh Shakespeare, Dante, Arany János." 1910 is zajos esztendő volt. Herczeg Ferenc a Petőfi Társaságban beszélt azokról az írókról, akik szántszándékkal lépnek az útra, mely őket a nemzettől elválasztja. Ignotus válaszolt rá, bizonnyal kitűnően. Alexander Bernát Móricz Zsigmond Sári 6író-járól írván, nem győz sajnálkozni azon, hogy Móricz a Nyugat korpája közé keveredett. Erre én válaszoltam, nyilván kitűnően. És válaszoltam a háború folyamán — ez még a háború elején, 1915-ben volt a huj-huj-hajrá idején Rákosi támadására, aki azt írta, hogy a Nyugat legyalázza a magyarság önvédelmi harcát. Lényege válaszomnak az volt, hogy Rákosi nem olvassa a Nyugatot, mert ha olvasná, „akkor tudnia kellene, hogy féltőbb, igazabb, gyöngédebb szeretettel a lélek mélyéig megrendülve, senki nemzetünket sorsos útján úgy nem kíséri, mint a Nyugat. Csak éppen ezekből az aggodalmakból soha nem vált vezércikk annak a bizonyítására, hogy a háború esztétikai gyönyör, erkölcsi szükségesség, mint ahogy Rákosi Jenő tollából olvashattuk a galíciai harcok idején . . . Bevalljuk: a háború eredetét és céljait gyakran felf>2