Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

kispekulálni, hogy mi lett volna, ha a dolgok másként alakulnak, (holott tudom, a dolgok soha nem alakulnak másként), akkor néha mégis hajlandó vagyok azt hinni, hogy ez a világ minden lehető világok legjobbika. Mert mi lett volna, ha két olyan hatalma a magyar közvéleménynek, mint amilyen Rákosi Jenő és Herczeg Ferenc volt, födve egy még nagyobb hatalom Tisza István által, megművelik, hogy valóban belefojtsák a szót a Nyugatba és íróiba? Vagy egy bojkott, amihez a háború befejeztével és a forradalom letörésével látszólag megvolt a hajlandóság, s mely nem éri be azzal, hogy Babitsot, Móriczot kitessékelje az irodalmi társaságokból, sőt le is fogassa, gyűjtőfogházi jelentkezésre ítélje, a gondolat abszolút ellenőrzésének hatalmát magához ragadja? Vagy a megyék urai azt találják helyesnek, hogy Móricz Zsigmondot hazafiatlannak kell kikiáltani cikkeiért ... mi lett volna akkor? Csak éppen kérdezem, eszembe se jut, hogy válaszoljak erre; játékos kérdés. De az eszembe jut és muszáj, hogy megállapítsam, hogy a magyarságban dolgozó egészséges szellemi erők voltak azok, amik megakadályozták, hogy ezek a feltevések valóra ne váljanak. Mi más lehetett volna, ami nem engedte, hogy ez a reakció akár csak egyetlen j>onton is győzedelmeskedjen. Persze, hogy voltak a magyar közéletnek területei, ahol az ő eszmeviláguk nem tűrt beavatkozást, de éppen az irodalom, az irodalmi szabadság dolgában nem jutottak messzebb egy-egy hangosabb káromkodásnál. (Sem a Deák Ferenci korszakban, sem Tisza István, sem Horthy Miklós korszakában.) ,,Mert nem ismerték föl az irodalom jelentőségét úgy vélték: minima non curat praetor" mondotta egy ötven éve belső emigrációban élő szkeptikus barátom. (Nem volt igaza.) A legtöbb, amit elértek: egy-egy vádemelés valamelyik író ellen, melynél az ember mar az ügyésszel való személyes érintkezésben láthatta, hogy ebből ugyan nem lesz mutatványos per; aminthogy az ítélet rendszerint igen enyhe volt, a mának szemszögéből pedig megemlítésre sem méltó. Hadd mondjam el idevonatkozóan egy személyes tapasztalatomat, melyből joggal lehet levonni általános konzekvenciát : 1927-ben történt, Berzeviczy Albert a Kisfaludy-Társaság ünnepi közgyűlésén beszédet mondott, melynek kimondott tár-