Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

Nem olyan egyszerű ez a kérdés; sem a kérdés, sem a róla való nyilatkozás. Ha Babits, e problémáról elmélkedve, 1928ban azt írhatta, hogy „sehol sem lehetne szabadabban beszólni erre a textusra, mint Magyarországon, értve nem a fizikai szabadságot, hanem a Szellem függetlenségét", — joggal vethetjük fel a kérdést: így van-e ez ma is? Költői kérdés, mely nem igényel feleletet; próbáljunk úgy írni az „írástudók árulásáról", ahogy ez ma az adott körülmények között éppen lehetséges. Egyszerűsítsük feladatunkat azzal, hogy a szószéki tudomány problémáját kikapcsoljuk, s egyedül az írókra vonatkozva vi/.s gáljuk meg, hogy őrzőként állanak-e a szellem birodalmában, vagy tehetségüket a hatalom, vagy a napi politika szolgálatába állították ? Semmi kétség, az írók túlnyomó része, közöttük néhány tehetséges is, tollat fenntartás nélkül az uralkodó eszmék szolgálatába állította: vallják, amit a napi politika vallani parancsol, ahol a hatalom a maga parancsainak indokolásával adós marad, az író az, ki ezt ragyogóan szolgáltatja. (Néha ragyogóan, néha kevésbé ragyogóan.) Az író az, aki bebizonyítja, hogy a világ, mely az ő szolgálatait igénybe veszi s jutalmazza, a világok legjobbika, az író az, aki régi írástudóktól örökölt presztízsével lesújt minden kísérletre, melyben e tökéletes világ morálja ellen valami lázadozást vél fölfedezni. Vajon, meggyőződésből cselekednek így ? Ki merné ezt kétségbevonni ! Megvan az a szerencséjük, hogy aminek szolgálatát vállalták, annak igazáról azonnal meg is vannak győződve; olyan csalhatatlansággal és ellentmondást nem tűrően vallják azt, amit a hatalom vall, hogy nagyon szkeptikus léleknek kell lennie, aki meggyőződésüket kétségbevonja. És vannak kevesen, s többnyire tehetségesek , akik nem vállalták az uralkodó eszméknek ezt a buzgó kiszolgálását, hanem visszavonultak némelyek kedvüket vesztve, mások okos óvatosságból —, kiki a maga mesterségének elefánt esonttornyába, kínosan vigyázva, hogy fel ne ismertessenek. Goethét vádolták meg annakidején, hogy miközben a világ a napóleoni harcok tüzétől lángbaborult, ő oszteológiai, csontszerkezeti tanulmányokkal foglalkozott. De vajon, nem igazságtalanul vádoljuk meg a magyar íróknak azt a csoportját, mely inkább félreáll, másról beszél, mint-