Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

beleszorítható egy ítélet-sémába. S ha az átlag-emberre azt mondjuk, hogy nem egy, hanem több ember, mennyire áll a kivételes egyéniségekre, Adyra, Kossuthra, — hogy száz ember. De minek próbálnám erről most meggyőzni drága barátomat, ha életében nem tudtam. Az is lehet, hogy meg sem próbáltam. Tudott gonosz lenni, de többször csak gonoszkodó, ugrató kedvű, amikor szépen tűrte, hogy őt is ugrassák. Különös örömet okozott neki, ha Osvát jelenlétében ócsárolhatta az írókat, akikről tudta, hogy Osvát nagyon becsüli őket, vagy több helyet szánt nekik a Nyugatban, mint amennyit Ady helyeselni tudott. Az ilyen gonoszkodások nem feltétlenül jelentették a megmart író lebecsülését. Mikor Füst Milán első versei jöttek a Nyugatban, Ady azzal ugratta Osvátot, hogy íme a biztos szemű szerkesztő nem vette észre, hogy ezeket a verseket ő írta - Ady Füst Milán álnév alatt. Osvát mint mindig, szívből nevetett Ady mókáin, aki egyszerre csak elkomolyodott persze ezt is játékból. ,,Te mondotta felém fordulva nem tanácsos ezt tovább erősítgetnem, Ernő még elhiszi. S akkor Füstnek befellegzett", tette hozzá nevetve. Egy más alkalommal: „Ernő, ki nagyobb költő, Gellért vagy Kemény Simon ?" Osvát nevetett. „No, ne nyugtalankodj, én Gellértet tartom nagyobbnak", mondotta Ady kajánul. Engem nem bántott, s ezt nem minden büszkeség nélkül légion d'honneurként akasztotta mellemre. így is viselem. De azt nem mulasztotta el, ha mások mondtak rólam valami nem kedvező dolgot, hogy azt azon melegében vissza ne mondja, kajánul mulatozva azon, hogy sikerült két ember eddig tűrhető, esetleg baráti viszonyát aláaknázni. Amilyen szeretetreméltó tudott lenni józan állapotban, vagy még inkább a mámor küszöbén, olyan kötekedő, sőt komiszkodó volt boros állapotban, s nem kellett nagymennyiségű ital ahhoz, hogy boros legyen. (A bor minősége nemigen érdekelte.) Én ilyenkor gyáván eliszkoltam mellőle, legfeljebb akkor maradtam vele, ha nem volt, aki hazakísérje. Legtöbbször „titkár"-ja is vele volt, s az ültette be a konflisba, mely már órák hosszat várt rá a Három Holló, vagy más kocsma vagy kávéház előtt. Hogy aztán ilyen kötekedésekből, gonoszkodásokból, esetleg gonoszságokból szakadt meg legtöbb barátsága, barátságok, miket ő igaznak érzett, sőt értékesnek, - azt nem