Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

mondotta, Földessy is csak hallomásból tud erről. De ha mondotta, mit bizonyít ez ? Semmit. Azt, hogy minden ember mindenkiről, legjobb barátjáról is mond olyat, amit nagyon nem szeretne, ha az illető megtudná. „Jaj volna Ady barátainak és asszonyainak, de még szüleinek és testvéreinek is, százszorosan jaj, ha a költő irántuk érzett érzelmeinek, vagy pedig róluk beszédben vallott s esetleg írásban is megírt nyilatkozatainak alapján kellene a jelenkor vagy pedig az utókor előtt mérlegeltetniök", mondja Hatvány egy polemikus írásában. S helyesen mondja, legfölebb még azt teszem hozzá, hogy ez minden emberre áll, s minél inkább egyéniség annál inkább. Jelen voltam, mikor a fiatal Tersánszky Józsi Jenő feljött Budapestre, és először látogatott el a Nyugat szerkesztőségébe. (Hol is volt az akkor? Tán a Hatványok házában, a Mérleg utcában.) Sorra bemutatkozott a szerkesztőség tagjainak, nagy határozottsággal vágva ki nevét: Tersánszky vagyok. Ady is kezet fogott vele, de mert vagy nem mondta nevét, vagy csak motyogva, Tersánszky megkérdezte: kihez legyen szerencsém? Mikor a fiatal író eltávozott, Ady körmét megpercegtetve fogán azt mondotta: ennyi tehetsége nincsen ! Aztán hogy Tersánszky első novellás kötete megjelent talán nem is sokára , Ady írt róla, szeretettel, buzdítón, igazán érdeme szerint. (Nem tudom, én írtam-e valaha Tersánszkyról; ha nem tettem, mulasztás volt, amit sajnos nem tudok jóvátenni. így a vég felé egyre sokasodnak a passzívák.) Ady nemcsak nagy, de becsületes író is volt. Szeszély, szenvedély néha lökhetett egyet pennáján, s a Homeros dormitat (vagy a nagyon éber Bacchus) is szinte nélkülözhetetlen attribútuma a zseninek, de soha nem írt olyant, aminek belső igazságáról nem lett volna meggyőződve. 1911-ben Apponyi Albert grófot a magyar liberális körök ugyan már nem titulálták „fekete gróf'-nak, de mégis úgy ítélték meg, hogy ő az, aki kivételes képességeivel segíti a klerikalizmus korlátolt politikáját. Ady nem így látta, s dacára szoros kapcsolatának a liberális körökkel, ezt meg is írta a Nyugatban A Jókai embere címmel. Azt írja ebben, hogy Apponyiban „Kalksburgnál erősebb volt Jókai, a grófi üzletnél a »commerce d'Ideal«, az apai örökségnél szívben és vagyonban az idők változó új romantikája . . ." »>A Jókai emberét, Apponyit, szabad már érteni, sőt szeretni is, IM