Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

beszéltünk a dologról, vagy egyáltalán nem. Nagy zavarban lett volna, ha meg kellett volna neveznie, nem is az ötvenet, hanem csak ötöt, akik az ő révén valamihez jutottak s azt is, hogy mihez jutottak. Még csak Osvát Ernőnek írt levelét idézem, melyből az látszik, hogy Hatvány levele volt a legszigorúbb, vagy legalább is őt legmélyebben érintette. Azt írta neki, két verset mellékelvén leveléhez: „Remélem sem Ignotus, sem Fenyő, sem te nem énetek úgy irántam, mint Hatvány. Azt a szamár Új Idők cikket egy olyan privát levéllel kommentálta, hogy igazán most is remegek a meglepetéstől és dühtől ..." Helyes volt-e ez a mi érzékeny reakciónk I ma is eltűnődök ezen. Barátai voltunk, lehetetlen volt meg nem értenünk, hogy nem kíván sem vezérünk, sem barátunk lenni. Mondhattuk azt, hogy nincs ebben semmi gonoszság, csupán szamárkodás? Milyen érthetőn és okosan tiltakozik ő maga a beszámíthatatlanság vádja ellen. Muszáj volt reagálnunk és pedig sértődötten, mert sétődöttek voltunk. Jogunk és okunk volt erre s Hatvány Lajosnak leginkább. Most veszem észre, hogy ezt az ügyet annyi érdeklődéssel, majdnem szenvedéllyel tárgyalom, mintha drámája — dramolettje most játszódnék le előttem. Móricz Zsigmond kedvesen jegyzi meg, hogy Ady legközelebbi leveleiben Párizsból, Spalatóból, már semmi nyoma a villámoknak. Beszéljünk másról. Ady kitűnő ítéletű ember volt, ha valami alanyi szempont nem denaturálta véleményét. Mindannyian. Ignotus is, Baltit s is, Schöpflin is, igen magasra taksáltuk ítélőképességét. Érdekes, hogy Babits-esal szemben, a róla való ítéletében, soha nem tántorodott meg. Nagyra tartotta, a legszimpatikusabb módon azon volt, hogy Babits tudjon erről. Láttam őt néhányszor Babits társaságában, Schöpflin is ott volt, s csodálkozva láttuk, hogy Ady milyen szíves, milyen szeretetreméltó költőtársával szemben, csaknem udvarolva neki, akit Babitsot, a rezervált, nehezen kitáruló embert Ady kedvessége zavarba ejtett. S ennek egyáltalán nem mond ellent, hogy Ady egy alkalommal, talán Babits Petőfi-cikke alkalmából, Földessy Gyula -zerint, azt mondotta volna: „nem fél ez az ember Babits . hogy valaki inzultálni fogja?" Hát éppen nem biztos, hogy