Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

levegőjében soha nem kérdezte tőlem, hogy eb vagy kutya), és mikor barátunk tragikus halála bekövetkezett, úgy állt a dolog, hogy a lapot be kell szüntetnem, mert egyszerűen (ezt elhiheti nekem Ignotus) nem bírtam tovább. És most bizonygassam itt, hogy nem könnyen szántam el magamat e lépésre, mutassak be folyószámlákat, jelzálog bekebelezéseket, esküdözzek, hogy a dura neeassitas vitt rá és egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy akár az ügynek, akár Ignotusnak Judásává válhatok? Érdeklődtem, tárgyaltam, kombináltam, hogy hogyan lehetne mégis megmenteni a Nyugatot, és a különböző kombinációk között kettő volt olyan, ami szívemhez-meggyőződésemhez közel állt, (egy harmadikat, ahol arról volt szó, hogy valaki komoly pénzzel „magához váltsa" tőlem a Nyugatot és azt magazinként adja tovább, meggondolás nélkül elutasítottam) szóval két komoly, Osvát nevéhez méltó kombináció merült fel. Az egyik, hogy Ignotus hazajön, átveszi a szerkesztést, mint ő mondja: „az előtt az elhatározás előtt álltam, hogy hazaköltözöm, s a virtuális főszerkesztést, aminél több a távolból nem lehetséges, megint aktívra váltom." Nos hát ez a kombináció egy kedves álom volt, akadémikus szép elgondolás, mely azonban nem válhatott lehetségessé egyszerűen azért, mert a Nyugatnak volt ugyan jó csomó ezer pengő adóssága, de egy megveszekedett krajcárja sem, hogy az új főszerkesztőt fizesse, papír- és nyomdaszámláját kiegyenlítse. (Újból mondom: végtelenül restellem ezt a kényszeregyezségi helyzetjelentést, és meg vagyok győződve, hogy Ignotus fogja leginkább fájlalni, hogy ebbe belekényszerített.) És ekkor adódott egy másik kombináció, szívemnek épp oly kedves, az irodalom ügyének épp olyan garancia: a Babits - Móriczkombináció. Igaz, Ignotusnak kevésbé tetszik e megoldás, mint nekem, s ha Móriczról szólva még gondol a Tündérkert egész nagyszerűségére, Babitsnál mindössze az jut eszébe, hogy a háború alatt egy háborúellenes verséért perbefogták, s ő akkor igen keményen és becsületesen exponálta magát érte, szóval az ő vezetésük alatt álló Nyugatot nem ismeri el Nyugatnak, s iegfeljebb annyit koncedál, hogy „ha már megesett a csoda, amire eddig alig volt |>élda, hogy magyar klasszikusoknak pénzük van: a gavallér ceruza, mely számomra (Ignotus számára) a nagyobb díjazást, majd végkielégítést a vállalat költségve-