Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

következett változásokat, és hogyan esett, hogy a szerkesztést Babits és Móricz vállalták, vagy mint Ignotus nem minden megvetés nélkül mondja: „magukhoz váltották". Hogy lett szerkesztő Babits Mihály és Móricz Zsigmond, hogyan került le a lap éléről Ignotus neve, és hogyan dőlt össze Ignotus szerint ezzel a Nyugat negyedszázados épülete, maga alá temetvén mindazt, ami igazán nagyszerűt ez idő alatt az irodalomban és irodalmon túl produkált; erről a kataklizmáról kell nekem itt beszámolnom. Bevallom, nem szívesen szólok e dolgokról, melyekről az az érzésem, hogy néhány egymáshoz tartozó, az írás megbecsülésében összekerült embernek a dolga s nem pedig a közönségé (quae non sunt), mert a Nyugatnak nincs is közönsége, a Nyugatnak írói vannak és ez írók körül néhány megértő komoly barát, de közönsége, mely feljelentésre maga elé citálhatja, nincsen. Nem szívesen szólok e dolgokról, nem szívesen állom szégyellős ember — a felelősségrevonást, de meg kell tennem hogy ami kemény vád és egyúttal fenyegetés Babits és Móricz ellen és ellenem Ignotus soraiban foglaltatik, azt megpróbáljam megerőtleníteni, nem a közönség miatt, hanem éppen Ignotus miatt, akit meggyőzni, megindítani, megnyerni szeretnék. (Végtelenül sajnálom, hogy Ignotus érdekelt fél e dologban, ha nem volna, mennyivel különb pennával, százszor meggyőzőbben intézné el helyettem ezt a polémiát!) Az igazság ez ügyben pedig a következő: a Nyugat folyóirat tulajdonjoga nem is tudom hány esztendő óta túlnyomórészben az enyém, ami azt jelenti, hogy én voltam az, aki e tulajdonjog „élvezetében" összekoldultam, összetarháltam azt, ami e folyóirat fenntartására kellett, és amire aztán a koldulásból nem tellett, a magaméból (bátran írhatnám: a magam adósságaiból) fedeztem. Nem panaszkodok, csak éppen belekényszerítve kénytelen vagyok ezt elmondani; és annál kevésbé panaszkodok, mert boídogan tettem, amit tettem; tudtam, hogy mit jelent ez a folyóirat az irodalom számára, még inkább afc írók számára, és íróktól és irodalomtól szinte függetlenül mit jelent az a műremek, ami Osvát Ernő szerkesztői munkája nyomán számomra revelálódott. A Nyugat fenntartása azonban mind súlyosabb és súlyosabb anyagi problémák elé állított (szegény Osvát volt az egyetlen, aki Gellért Oszkárral egyetemben emiatt is emésztette magát: más senki az irodalom szublimált