Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Bevezetés

dalmi kérdések relációjában vitathatatlan értékeket produkál, az irodalmiművészeti szféra számtalan fontos viszonylatában viszont újra és újra készen áll a további vizsgálódásra. Az egyik legfontosabb kérdéskör, amellyel a kötet tanulmányai foglalkoznak, tulajdonképpen nem is kerül közvetlen tárgyalásra, mégis jelen van minden átfogó témában, részletközleményben, vagy elméleti fejtegetésben: ez pedig a proletariátus illetve a felszabadult munkásosztály történelmi elhivatottságából származó kultúrateremtő erejének kisugárzása, amely a szocializmus megteremtéséért folytatott osztályharc övezetein át létrehozza, befolyásolja és alakítja modern korszakunk művészetét, irodalmát. A társadalmi tudatformák természetének megfelelően a szerzők elsősorban a művészeti szintű teljesítmény anyagát elemzik, mégis látnunk kell, hogy egyre égetőbben hiányoznak azok a munkák, amelyek a munkásosztály irodalmi műveltségével foglalkoznak, azzal a folyamattal, ahogy a munkásság a kultúrát befogadja és közvetlenül teremti is. Az ún. „munkásköltészet" ügye ma, — úgy látszik —, nagyobb érdeklődést kelt nyugaton (ahol ez a probléma az osztályharc kulturális vetületében égető kérdés), mint nálunk. A munkásfolklór, a munkásdal kutatás eredményeire irodalomtörténeti vonatkozásban is figyelnünk kell. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a több évtizedes művelődéspolitikai gyakorlat a „proletárkultúra" téves, antileninista koncepciójából kiindulva a „közvetlenséget" kizárólagos elvnek vélte a kultúrateremtésben, elhanyagolta a szocialista kultúra egyetemessége bonyolult úton történő kibontakozása törvényszerűségeinek kutatását. Az irodalomtudomány figyelmét jelenleg — úgy tetszik — éppen e komoly zavarokat okozó terhes örökség felszámolására irányuló igyekezet köti le, pontosabban szólva annak a folyamatnak a megvilágítása: milyen módon működik a marxista—leninista világnézettől áthatott, s a szocializmus, majd a kommunizmus felépítéséért folytatott küzdelemben vezető erőt képviselő munkásosztály kultúrateremtő ereje, miképpen integrálja magába a történeti múltban felhalmozott, s az emberiség legjobbjai által megalkotott gazdag, progresszív örökséget, s továbbá: miképpen képes a jelenkorban maga köré szervezni minden teremtő munkával elfoglalt társadalmi réteg művészei által létrehozott értéket. A kulturális hagyomány elsajátítása és a szövetségi politika gyakorlata a művészeti szférában, ez az a széles övezet — úgy látjuk —, amelyben a saját eszmei pozícióján állva, azt kibontakoztatva és valamennyi haladó szellemi energiát integrálva — valósítja meg a munkásosztály a társadalmat átalakító tevékenysége mellett, és azzal szoros összefüggésben a szocialista kultúrát. Ebben a gondolatkörben vizsgálódik számos tanulmányunk, azok is, amelyek József Attila, Radnóti Miklós vagy Déry Tibor szerepét elemzik, avagy a tömegkultúra összetevőit tárják fel, irodalomszervezői életműveket, kultúrpolitikai vagy kritikatörténeti folyamatokat érintenek, illetve elméleti kérdéseket állítva figyelmük középpontjába, az irodalmi konstruktivizmus jelenségét szemlélik a szocialista művészet szemszögéből, avagy — amint azt a kötet egyik legjelentősebb tanulmánya teszi — a művészi visszatükrözés természetét vizsgálja a marxista esztétika nagy rendszeralkotója, Lukács György és a fiatalon elpusztult angol esztéta, Christopher Caudwell művében. De ugyanebben a gondolatkörben mozognak — mutatis mutandis — a mű-