Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)
Szabolcsi Miklós: Az irodalmi konstruktivizmusról
mot és egy általános történetfilozófiai és esztétikai konstrukcióba ágyazva hirdeti meg „az új konstruktiv ember" és „az új konstruktív művészet" jövőjét. Már itt felbukkan a kassáki konstruktivizmus egyik sajátos vonása: visszahatásként születik az előző évek „forradalmi frázisai" ellen, de — tegyük hozzá — optimizmusa ellen is. „Tagadjuk, hogy a barrikád-manifesztumok és Krisztus-szimbólumok köntösében jelentkező szociális frázisnak, mint a formával szemben hangsúlyozott tartalomnak valami köze volna a forradalmi cselekvéshez. A műalkotás forradalmiságát nem lehet más szellemi, vagy életfunkciókból merített szempontok alapján megállapítani, vagy kétségbe vonni. Csakis a műalkotás sajátos természetéből levezethető szempontok lehetnek mérvadók: a műalkotás forradalmisága elsősorban a művészet befejeződött és küszöbönálló fejlődési periódusaihoz viszonyítva állapítható meg." 5 Ugyanez a szám még több cikkben foglalkozik a konstruktivizmussal, közte egy Egon Engelien nevű német szerző Konstruktivizmus és proletariátus címmel ír. („A k. nem lehet speciális proletár-művészet, nem is akar az lenni — mégis mindkettő párhuzamosan harcol az új világért.") A következő (1923. júl. 1.) számban olvasható Kassák rövid deklarációja: „Konstrukciótól a kompozícióig — vagy más értelmezésben - önmagunk megismerésétől akaratunk és stabilitásunk kinyilvánításáig. Ezzel a meghatározással jelölhetnénk meg azt az utat, amin mi emberek ma járunk s amit, mi alkotó karakterek, mint beteljesítendő célt látunk magunk előtt. Az állandóan idegen területek felé orientálódó naturalizmus után az újabb és újabb iskolák analitikus módszerein át, mint emberek a társadalmi káosz közepette eljutottunk odáig, hogy társas életünk vonatkozásainak ismeretével megkezdhetjük szétesett önmagunk újra megépítését és művészetünkben, ami egy velünk, mert semmihez sem hasonul, önmaga beteljesítésén kívül semmi idegen érdek szolgálatába eleve elszegődni nem akar — a világ elé demonstráljuk aktív erőinket és általános egyensúlyba kívánkozásunkat. A mi generációnk egynémely fiatal alkotójának sikerült megölnie magában az anyag konzervativizmusa előtt hódoló szentimentalizmust és a szellem mindenhatóságára esküvő gyökértelen metafizikát. Részükre ezzel maradék nélkül megoldódott a lényeg és forma problémája és minden erejük egy új stílusnak, az embert, mint egyedet s mint tömegrészt egyedül reprezentáló jelenvalóságnak a megteremtésére koncentrálódik. A művészet irányvonala, az ő erejükkel, félreismerhetetlenül egy kollektiv stílus felé halad. Ennek a kollektív stílusnak kifejezője csak az új kompozíció (a megépítettség) lehet. Az új kompozíció összetevői a szigorú konstrukció és a szintetikus architektúra. Az új kompozíció megszületésével az ember legszociálisabb típusa jelenik meg a világban. Az ökonomikus erő és a teremtő akarat képviselője. Túltengő speciális tendenciák nélkül, telve kollektív élettendenciával. S ez az élettendencia az, ami a művészetet vissza kell, hogy vezesse a tárgyszerű valósághoz. Nem a másoló naturalizmushoz (amely minden eddigi 4 REITER RÓBERT: Dogma, szkepszis, konstrukció. Ma, 1923. máj. I.
