Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)
Kontha Sándor: Uitz Béla
Greco és Rembrandt, Cézanne és Picasso (a kecskeméti tájképeken még Iványi Grünwald is) érződik. Voltaképpen el nem fogadott mesterének, Ferenczy Károlynak — utolsó, összegező korszakának, nevezetesen az 1913 — 15 között készült Pietá-nak — bizonyos hatása is visszatükröződik egyes kompozícióiban, főleg siratást ábrázoló kísérleteiben (olajképein kendős nőalakjaiban), de előadásmódja korántsem hasonlít Nagybánya vezéralakjának higgadt, tisztult hangjához, görcstelen modorához. A cézanne-i példa — mint már a Nyolcaknál — a Ma körül csoportosuló művészek közül többekre volt maradandó befolyással (Dénes Valériára, Galimbertire és orosz származású első feleségére például), s ez alól Uitz sem volt kivétel. Különösen falusi, városi részleteket ábrázoló tájrajzai visszhangozzák az aix-en-provence-i mester posztimpresszionista-preícubista törekvéseit. A zilált, olykor szinte ügyetlennek tetsző vonalvezetés egyre határozottabb képépítési tendenciával párosul. Mesterségbeli tudása rohamosan gyarapszik. Ahogy más vonalon is (testi ereje tudatos fejlesztésében, zenei képességei fokozatos csiszolásában) megmutatkozott rendkívüli akarása, szívóssága, ez jellemzi művészi eszközeinek alakításában is. A kezdeti s minden új kezdeményezésénél kiütköző bizonytalanságokat nyomtalanul eltünteti, s egy-egy lapján már mesterfokon csillogtatja képességeit. A gyermekéről készített 1916-os rézkarca (két évvel az első bemutatkozás után) például már bátran nevezhető remeklésnek, mind a megformálás, mind a kifejezés tekintetében. Témavilága az első időszakban nem túl bő (fejek, ülő, olvasó nőalakok, anya gyermekével kompozíciók, tájábrázolások), s nincsenek közvetlenebb társadalmi vonatkozásai. E tekintetben csak a háborús jeleneteket, (sebesültszállítók, menekülők) és a bányaszerencsétlenséget ábrázoló lapok kivételek, de a minden művében tükröződő indulat nem csupán egyéni, hanem társadalmi is. Uitz egyénisége legtisztábban s talán legkvalitásosabb formában az 1917 —18-as, barokkos lendülettel alakított, kék-sárga színezésű (a hidegmeleg színek ellentéte majd később is sokat foglalkoztatja), nagyméretű, nőalakokat, valamint anyát gyermekével ábrázoló, monumentális felfogású tusrajzain mutatkozik meg. Az elismerést illetően Uitz nem panaszkodhatott. A kritika mellé állt. A Má-ban Hevesy Iván többek között ezeket írta róla: „Uitz Béla az új magyar festészetnek legtöbbet ígérő és legmesszebbre mutató tehetsége. Mindent a mélyén fog meg Uitz látása: a színeket, tömegeket, teret. Nála a spekulatív művészi öntudat robbanó temperamentummal párosul, egyesíti magában a kubisztikus és expresszionisztikus képességeket." 4 A forradalmakat már határozott arculatú, kipróbált tehetségű művészként fogadta és élte át. Művészi-politikai elvei is egyre határozottabb formát öltenek. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme az ő figyelmét is a Szovjetunió, illetve a forradalom konkrét kérdései felé irányítják. Megismerkedik Lenin Állam és forradalom című művével, Liebknecht és Rosa Luxemburg írásaival. Liebknecht emlékére 1919 januárjában rézkarcot készít, amely - mint Mácza írja 5 - határkő volt Uitz munkásságában. Jelezte a * Ma 1919. 3. sz. 39-40. » Az 1968-as kiállítás katalógusának előszavában. L. az 1/c. sz. jegyzetet.