Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)
Szili József: A művészeti visszatükrözés szerkezete Christopher Caudwell és Lukács György esztétikai rendszerében
a költészetben „csak az emberi testté szerveződött anyagban rejlő »esztetikai« érzék kielégülését látja", 123 a műalkotást különálló, elszigetelt objektumnak tekinti, művészetelmélete kirekeszti a szubjektumot, az alkotó művészt, s elmélete a művészet technikájának vagy formáinak kategóriáiban fogalmazódik meg. E tekintetben fontos, hogy Caudwell a műalkotás tárgyiasságát nem annak közvetlen, fizikai jellegű tárgyiasságában, hanem társadalmi jellegű (végső soron a fizikai anyagiságon felépülő) tárgyiasságában ragadja meg. Ebben a tárgyban az alkotói és befogadói szubjektum aktív közvetítése révén különböző szintű, különböző hatósugarú, az egyén és a társadalom különböző kölcsönhatásait tartalmazó lehetőségek összpontosulnak társadalmi tárgyiasságuk formájában. Szerinte azonban nemcsak tárgyiassága formájában nem elszigetelt egység a műalkotás, hanem e tárgyiasság formájának (a különböző tárgyias szinteken megjelenő közvetítések — a költő ,,én"-je és a „közös én" stb. — rendszerének) lezártsága, elszigeteltsége, autonómiája tekintetében sem. A műalkotás teljes autonómiájának tétele Caudwell szerint a burzsoá illúzió egyik kései, az árufetisizmus következtében kialakult terméke. E gondolatmenet következtében Caudwell számára fel sem merül egy csak tökéletes műalkotásokkal definiálható művészet fogalmának lehetősége. Megfigyelhető viszont számos ponton az a törekvése, hogy a műalkotások eredetét és hatását ne a műalkotás puszta meglétére vonja vissza, hanem magát a mozgást, a működést ragadja meg — ne a funkciót elvont általánosságában, hanem magát a fungálást annak legátfogóbb terminusaiban, mozgáskörének teljes terjedelmében, ahogyan e mozgás tényleges emberi, társadalmi tényezői alapján végbemegy. Látszólag körülményes, terminológiailag olykor problematikusnak tetsző erőfeszítései arra irányulnak, hogy a művészet általános, társadalmi, és konkrét, az egyénekre irányuló mechanizmusát egyszerre állítsa elénk. Vesszőparipái — a mélyen társadalmi tartalmú, kollektív érvényű „emocionális introverzió", a személyes én és a „közös én" stb. — nem egyszerűen individuál-pszichológiai kategóriák; a művészet létezésmódját, értékszféráját és társadalmi mechanizmusát megközelítő, a szó legszélesebb értelmében vett szociológiai struktúrák leírásáról van szó. Az idealista magyarázatokat Caudwell szubjektivizmusban marasztalja el: „szubjektív valaminek tekintik a műalkotást, mint a művész vagy müélvező lelkében megfogant »érzést«,s teljesen ezen az alapon próbálják megfogalmazni művészetelméletüket. Azt hiszik, hogy az esztétikai emóció tökéletesen megfellebbezhetetlen és kétségbevonhatatlan, hogy az teljesen bennük rejlik, s hogy minden néven nevezendő műbírálat személyes és szubjektív. Ez az »emocionizmus« elmélete." 124 Az „emocionizmus" e tömör bírálata — amely kiegészül az emocionizmus fiziológiai változatára tett megjegyzésekkel — már csak azért is fontos, mert Caudwell elméletében központi helyet foglalnak el az „emóciók". Caudwell úgy gazdálkodik velük, hogy minden fokon, mind az egyén, mind az interszubjektív viszonyok vonatkozásában szem előtt tartja genezisük, létezésmódjuk, hatásmechanizmusuk és nem utolsósorban tartalmuk és értékük társadalmi jellegét. 1,3 1. m. 13. lu l. m. 14.
