Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Werner Mittenzwei: Brecht—Adorno—Marcuse—Lukács küzdelme a hagyományért

lémák árnyaltsága, nem vitás: az irodalom nem virágzik, de óvakodnunk kellene, hogy elavult képzetekben gondolkozzunk, a virágzásról alkotott kép egyoldalú, az értéket, az erő, a nagyság megítélését nem szabad a szerves alakulás idillikus képzeteihez kötni, ez abszurd dolog lenne, emelkedést és hullást nem egy dátum választ el egymástól a naptárban, vonalaik személyeken és műveken haladnak át."

39 Noha Lukács dekadencia vádjától indíttatva Brecht talán túlságosan is bevonta a dekadens mozzanatokat a harcos, realista művészeti produkcióba, mégis, helyesnek kell tartanunk megállapítását, hogy a harc néha egyoldalúvá torzít, hogy a gazdag teljességet és életességet korlátozza a nyereség, amelyet a világosabb fogalmazással, a pártossággal értünk el. Mind politikai, mind irodalmi téren hódíthatunk meg úgy területeket, hogy közben más pozíciókról viszont le kell mondanunk. Le kell mondanunk időnként szépségekről, hogy felszabadíthassuk az utat új szépségek előtt. így jelzi minden irodalmi győzelem egyúttal: mibe is került. A Lukáccsal folytatott vitában néhány, Lukács által használt fogalom elégtelennek bizonyult. Az olyan fogalmakat, mint ,,az élet széles gazdagsága", Lukács történelmietlenül, egyenesen idealista módon használta. Amily kevéssé lehetett elfogadni Adorno és Marcuse lényegében a kapitalista elidegenedésben gyökerező — álláspontját, éppúgy nem lehetett osztani azt az elméletet, amelyből kimaradt vagy erősen redukált szinten jelent meg a harc, az ellentét, az osztályharc mozzanata. Éppen ezért irányult Brecht világnézeti töltésű kritikája mindig az osztályharc gondolati kikapcsolása ellen. ,,A marxi kategóriákat", írja Brecht Lukácsról, „valaki, egy kantiánus ad abszurdum viszi, amennyiben nem cáfolja, hanem alkalmazza őket. Az OSZTÁLYHARC itt egy kiürült, prostituálódott, kifosztott fogalom, kiégett a felismerhetetlenségig . . . Lukácséknál az osztályharc már csak egy démon, egy üres elv, amely megzavarja az emberek elképzeléseit, semmi olyasmi, ami valóban létezik."

40 Lukács hagyomány-elméletéhez ismételten Lenint idézte. Nem egészen jogosultan. Ha el is tekintünk attól, hogy Lenin számára Tolsztoj-tanulmányaiban elsősorban az volt fontos: miképpen lehet Tolsztoj művét a proletariátus tudati fejlődése és az általános forradalmi hullám folyamatába bekapcsolni; és ha kevésbé érdekelte is Lenint az, hogy milyen szerepet játszanak Tolsztoj művei a szocialista irodalom továbbfejlődésében, ő Tolsztoj műveiből semmiféle példaképet nem alakított ki. S végképp nem merült fel ez a probléma ama kérdés vonatkozásában: hogy is kell egy jobb életet kiharcolni. Lukácstól eltérően Lenin nem olyan Tolsztojt mutatott fel, akinek realizmusa forradalomellenes nézetei felett diadalmaskodik, hanem azt, hogy — Brecht szavaival élve miképpen futnak át a legkülönbözőbb vonalak a személyiségen és a művön. Lenin így írt Tolsztojról: „öröksége tartalmaz valamit, ami nem múlandó, ami a jövőhöz tartozik. Ezt az örökséget átveszi » Uo. 10. 9. 38., 275/10. " Uo. Juli 38., 275/03.