Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)
Werner Mittenzwei: Brecht—Adorno—Marcuse—Lukács küzdelme a hagyományért
etileg toronymagasságban felmutatott polgári realizmus egyszerűen árnyékba bontotta. Joggal kifogásolta Brecht, hogy Lukács semmilyen különbséget sem tett a polgári és a szocialista realizmus között. Lukács számára a tulajdonképpeni alapvető kritérium a Hegeltől vett s az ősi eposz analízisénél alkalmazott /0/ű//7tí'sfogalom lett. Olyan kritérium volt ez, amely a szó szoros értelmében nem arról a világról szólt, amelyért Brecht küzdött. Hogy mily kevéssé volt képes Brecht átérteni e kritériumot, azt mutatják az Arbeitsjournalb'd tett bejegyzései, amelyek Lukácsnak a goethei regényről szóló fejtegetéseivel kapcsolatosak: ,,az élet gazdag teljessége és a regény felkelti 'egy teljes élet kialakításának illúzióját a maga tökéletesen kibontott távlatosságában'." Keserűen jegyzi meg Brecht: „utánozni! csakhogy most egyáltalán semmi sem bomlik ki, és semmiféle élet sem kap távlatot és szélességetI legfeljebb azt a tanácsot lehetne adnunk, hogy szélesen tapossunk, de erről a taposásról gondoskodik maga a kapitalizmus, a híres vaspata. Valóban, csupa kerülőutakat, lejtőket, akadályokat, fékberendezéseket, fékezési sérüléseket stb., kell megírnunk, de a növekvő mennyiséggel az átcsapás is elérkezett. Lukács, aki hajlamos arra, hogy a világon mindent a tudatba helyezzen át, ezt az átcsapást (indignálódva) szemléli a tudat szférájában." Át kell értenünk, hogy a hagyományért folytatott harc Brecht számára nem akadémikus kérdés volt, hanem a munkamódszer kérdése. Azt a tradícióvonalat, amelyet Lukács kidolgozott, nem csupán politikai és esztétikai okokból vetette el, hanem azért is, mert abban egy életidegen s a harctól elvonó igényt látott megtestesülni, amellyel — mint azt az Arbeitsjournalban lejegyezte — hurkot vethet a haladó írók elé. 33 Lukács kétségtelen érdeme volt, hogy a 19. század nem közvetlenül forradalmár íróinak széles körét bevonta hagyománykoncepciójába, de lefokozta elmélete hatékonyságát, hogy a totalitásfogalommal operálva ezen írók műveit oly módon interpretálta, hogy a valóságos harc bennük teljesen elhomályosult. Minden közvetetté vált, csak az áttételes összefüggések voltak fontosak. Az osztályharc szellemi problémává vált, egy magasröptű intellektuális irodalmi analízis kérdése volt csupán. Brechtet módfelett ingerelte, ahogy Lukács hagyománykoncepciójából elpárolgott az osztályharc. Keserűen jegyezte be Arbeitsjournal]ába: „na ja, persze, az osztályharc, hát ezt hozzágondolhatjuk, ,végülis' minden osztályharc! gigantikus ostobaság." 34 A lukácsi eljárásban azonban további fatális vonás volt az a tény, hogy sokkal többre tartotta a 19. század íróit, mintsem a polgári emancipációért folytatott küzdelem, a polgári előrehaladás korának szerzőit. Bizonyos, hogy Lukács összművében nem fukarkodik az elismeréssel a forradalmi polgári esztétika íróival így pl. Diderot-val szemben. De ez az elismerés absztrakt maradt, müveikből nem volt le módszerbeli következtetéseket. Ellenkezőleg! Lukács nem mulasztja el, hogy ki ne emelje pl. Balzac elbeszélőművészetének fölényét Diderot Rameau unokaöccse című müvével szemben. A hamis tudat győzött az illuzionista jó fölött, az egyik felismerte az összefüggéseket, a 13 Arbeitsjournal, 18. 8. 38., 275/09. M Uo.
