Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)
Werner Mittenzwei: Brecht—Adorno—Marcuse—Lukács küzdelme a hagyományért
másik elveszett az elszigetelt részletekben. A polgári felemelkedés szakasza írói absztrakt dicsérete és lényegi lebecsülése azonban azáltal következett be igazán, hogy Lukács a 19. század íróit mint a tulajdonképpeni mintát emelte ki. Nagyszerű elemzéseket adott Shakespeare-ről, Cervantesről, Fieldingről, Goethéről és Schillerről, sok újat adtak értékes megfigyelései e költők teljesebb megvilágításához; de végül is mégsem ezek, hanem többnyire a 19. század írói voltak azok, akiknek írásaiból Lukács saját költészeti mintáját és az elbeszélés struktúráját levezette. Brecht téves orientációnak tartotta a jelszót: „ írjatok úgy, mint Balzac és mint Tolsztoj." Lukács azonban éppenhogy ismételten ezekre a nagy nevekre, mint elérendő mintákra irányította a figyelmet. A másik oldalon viszont az Adorno —Marcuse-kör elvetette a polgári felemelkedés fázisának örökségét éppenúgy, mint a 19. század kritikai realizmusát, azzal, hogy ezek affirmatívak, s helyettük példaképként Baudelaire-t, Georget, Nietzschét és Kafkát tolták az előtérbe. Ha Lukács álláspontját nem tudta elfogadni Brecht, a másik táborét még kevésbé. Ez utóbbi már csak reakciós jellege miatt, az osztályharc minden formájával szembeni teljes averziója miatt is vitára alkalmatlannak látszott. Brecht fellépett mindkét irányzat ellen, noha Balzacot nem vetette el teljesen, (,,belőle sok minden hússá és vérré vált bennem, ha megengedhető számomra ez a kifejezés" 35 ), másrészt viszont Kafkát sok vonatkozásban becsülte. E komplikált viszonylatok közepette dolgozta ki Brecht a saját hagyományértelmezését. A polemikus szituáció arra kényszerítette, hogy konkrét ellenkoncepciót munkáljon ki, annál inkább, mivel saját írói gyakorlatában is hajlott arra, hogy meglehetősen tág ívű elképzelések vezessék, s ezeket nemigen lehetett holmi csupasz általánosítás vékony fonalára fűzni. Mivelhogy elmélete polemikus alapzatú volt, ez sem lehetett mentes az egyoldalúságtól. Brecht ugyanis főleg a forradalmi polgári felemelkedés íróira, Cervantesre, Voltaire-re, Diderot-ra, Swiftre, Beaumarchais-re, Lenzre támaszkodott. Már azt a tényt is, hogy 1937-ben egy Diderot Társaság alapításának a tervével foglalkozott, (amellett hogy gyakorlati színházi tapasztalatok szerzésének óhaja is vezette ebben), ha nem is egy tradícióvonal építésének, de feltétlenül egy idetartozó fontos mozzanatnak foghatjuk fel, ami a lukácsi vonaltól való eltérését világosan mutatja. A hagyományért folytatott vita, ha nem sterilen akadémikus módon történik, mindig magában foglalja a kérdést: hogyan írjunk ma? Lukácsnál is, Brechtnél is erről volt szó. így aztán a hagyomány körül folyt eszmecsere egyúttal a realizmus és a dekadencia kérdéseit is felölelte. 3 * Az irodalomtörténetírás egyik legkülönösebb jelensége, hogy Lukács a dekadencia elleni harcában lényegében véve sem a forradalmi polgári irodalomra, sem a forradalmi szocialista irodalomra nem támaszkodott, ezt a kritikai hadjáratot a forradalmak utáni és későpolgári irodalmi fejlődés neveivel és műveivel felfegyverkezve vívta. Ez a tény már önmagában is provokálta Brechtet, de járult ehhez még egy személyes mozzanat is. Ha Lukács nem is említette műveiben név szerint Brechtet, mégis nem egy jele volt annak, hova is sorolja "Literatur. Bd. II. 33. *• L. ehhez: WER N KR MITTBNZWEI: Die Brecht - Lukács -Debatte. Sinn und Form, 1967. 4. 235 - 239. Megjelent még: Kritik in der Zeit. Hrsg. von Klaus Jarmatz. Halle, 1970. 786 - 812. L. magyarul: A Brecht-Lukács-vita. Helikon, 1967. 2. sz. 226 244.
