Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Werner Mittenzwei: Brecht—Adorno—Marcuse—Lukács küzdelme a hagyományért

s hogy e korszakában született művei a legszínvonalasabbak, mégis egyúttal azt is meg kell állapítanunk, hogy Marcuse a kultúra affirmativ jellegéről szóló esszéje kidolgozásánál egyáltalán nem vette igénybe a marxizmus elméleti arzenálját, nem is szólva a marxista terminológiáról.

20 Ami e tanulmány minőségi színvonalát illeti, ami a marxizmusról tanúskodik benne, az e munka analitikus ereje. Miből indult ki Marcuse elemzése során? A klasszikus polgári művészet ideáljai alakjait a mindennapi történésektől oly távolra helyezte, hogy a mai műélvező ezeket az alakokat csak egy totálisan más világba történő átlépéssel fedezheti fel újra. E művészetben, a nagy és szép szavak izzásában leküzdik a tényleges valóság tükörképét. A polgári társadalom nagy művészete valósággal az elmagányosodott individuumok gyakorlóterévé válik. Az individuum, — írja Marcuse —, „önmagába roskadva, megtanulja, miképpen viselje el, sőt, hogy bizonyos módon még szeresse is izoláltságát. A tényszerűen létező magányosságot metafizikus méretűre növelik, s így ez a magányosság a lét külső sivárságától övezve a bensőségesség áldása és boldogsága teljében jelenik meg... Csak ebben a kulturális övezetben tesznek szert a kulturális történések és műtárgyak egy magasan a hétköznapok fölé emelt méltóságra: befogadásuk az ünnepi órák emelkedett aktusává válik."

21 Mind Marcuse, mind Brecht a polgári társadalom által elárult és megrontott kulturális hagyományt választották vizsgálatuk tárgyául. De míg Brecht a húszas években Herbert I heringgel folytatott beszélgetéseiben abból indult ki, hogy a klasszikusokkal szembeni túlzottan tisztelettudó magatartás megbosszulja magát, hogy e magatartás által az örökség kárt szenved,

22 addig Marcuse szerint a kultúra affirmativ jellege magában a művészet önnön mivoltában gyökeredzik. Marcuse esszéjében két alapkategóriát vizsgált meg kritikailag: az affirmativitúst és a lelkiséget. Elemzései végeredményeként mindkettőt elveti. Funkciójuk leírásában sok minden emlékeztet arra, amit Brecht az arisztotelészi elvekről és a katarzisról mondott el. Az affirmativitás Marcuse számára azt jelentette, hogy a művészet szellemi-lelki világa egy önálló .,értékbirodalommá" változott. Ebből az „értékbirodalomból" egy destruktív erőszak indul ki, amelynek az a lényege, hogy megkísérli az embert az embertelen valósággal kibékíteni. Az affirmativ kultúra az elszigetelt individuum nyomorúságára az általános emberiesség jelszavával felelt, a testi szenvedésre a lélek szépségével, a szolgaságra a benső szabadsággal, a brutális önzésre a kötelesség erényének emlegetésével. Ez a kultúra elfedezni segíti az individuum testi és lelki elkorcsosulását. Az affirmativitás sűrűsödési pontját Marcuse a lélekben 10 A cikk megjelent a Zeitschrift für Sozialforschungban, amelyet az emigrált frankfurti Társadalomtudományi Kutatóintézet adott ki. Walter Benjáminnak a folyóiratban megjelent cikkei korrektúráit átvizsgálva Hildegard Brenner gondos munkával bizonyítja, n,

>gy a Max Horkheimer által szerkesztett folyóiratban elvből nem tűrték a marxista pozíciót, sőt a marxista terminológiát sem. Lásd ehhez: H. BRENNER: Th. W. Adorno mint a Benjámin-életmű gondviselője. Megjelent az alábbi kötetben: Die neue Linke nach Adorno. Hrsg. v. W. F. Schoeller. München, 1969. 158-175. " HERRERT MARCCHK: Kultur und Gesellschaft. Frankfurt a. Main, 1965. Bd. I. 90, 63. (A továbbiakban: Marcuse.) "BERTOLT BRECHT: Schriften zum Theater. Berlin Weimar, 1964. Bd. I. 159.