Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)
Werner Mittenzwei: Brecht—Adorno—Marcuse—Lukács küzdelme a hagyományért
jelölte meg, abban a szerepben, amelyet a múlt művészetében a lelkiség játszott. A lelkiség eszméje legelőször a reneszánsz irodalmában jutott kifejezésre, majd főleg Herder óta a lélekre „épülő" művek konstitutív szerepet töltenek be az affirmativ kultúra fogalmának kialakulásában. „A lélek kiművelése s a lelki nagyság eszméje eliminálja a kultúra birodalmában a hétköznapok konkurrencia harcában támadt egyenlőtlenséget és a szabadság hiányát, úgy tűnik fel, hogy e kultúrában az egyének szabad és egyenlő lényekként vannak jelen. Aki a lélekre tekint, az átlépve a gazdasági viszonyokat egyenesen az emberre magára figyel. Ahol a lélek szólal meg, ott transzcendenssé válik az embernek a társadalmi folyamatban elfoglalt véletlen pozíciója és értéke. A szerelem ledönti a korlátot szegény és gazdag, alacsony és magas között.. . Klasszikus korszakában az affirmativ kultúra ilyen módon kezelte költőileg a lelket." 23 Hogy mily mértékben leegyszerűsítő és mechanikus ez a felfogás, s hogy Marcuse mennyire érti félre a klasszikus irodalom egyik központi fogalmat, egyelőre hagyjuk figyelmen kívül. Marcuse megfogalmazása mindenekelőtt arra indít, hogy Brecht katarzisértelmezésével vessük egybe, amelynek nála szintén „kibékítő" funkciója van, s a figyelmet az általános emberire irányítja. Brecht a katarzisban a nagy „szerecsenmosdatást" látta, a műveletet, amelynek mindazt tisztába kellett volna tennie, ami objektíve megtisztíthatatlan volt: az osztályellentéteket, a társadalmi ellentmondásokat. Marcuse definíciója, miszerint az affirmativitás kristályosodási pontja a lelkiség, s Brecht meghatározása az arisztotelészi eszmekör katarzisfogalmáról egyaránt arra mutattak rá, hogy itt az ellentmondásokkal teli valóság megszépítéséről, bensőségessé hamisításáról van szó. E kategóriák mechanizmusa sokkal inkább arra futott ki: „Ismerd meg tenmagadat"; mintsem a társadalmi összefüggések megismerésére. Ezért vetett el Brecht egy arisztotelészi mintát követő regényt, mert e regény művészi formája s az erre épülő hatásmechanizmus e tételt: „Az igazságszolgáltatás igazságtalan", erre a kijelentésre enyhítette: „Egy bíró igazságtalan."* 4 Marcuse ezt irta: „Az affirmativ kultúra a társadalmi ellentmondásokat feloldotta egy elvontan bensőséges általánosságban; mint személyiség, lelki szabadságában és méltóságában mint ember egyenértékű; messze túl a tényleges ellentéteken terül el a kulturális szolidaritás birodalma". 2 * A továbbiakban kimutatta Marcuse, hogy a reneszánsz óta végbement művészeti fejlődésben kimutatható affirmativitás oda vezetett, hogy a lelkiség fogalma egyre élesebb ellentétbe került a szellemiség kategóriájával. A lélek univerzális beleérző készségénél fogva elmossa a különbségtételt a helyes és a hamis, a jó és a rossz, az ésszerű és az ésszerűtlen kö/ött, amely különbségtételt pedig a társadalmi valóság elemzése útján nagyon is meg lehet tenni. A lélek fogalmával kapcsolatban a beleérzést Marcuse is úgy jellemezte, mint a társadalmi valóságnak a művészet segítségével történő megvilágítása útjában álló akadályozó tényezőt. Ha tudatában vagyunk annak, hogy Brecht és Marcuse világnézeti célkitűzései ellentétesek voltak, s hogy milyen kevéssé találkoztak nézeteik a "Marcuse. Bd. 1. 27. "BERTOLT BRECHT: Schriften zur Literatur und Kunst. Berlin Weimar, 1966. Bd. I. 24. (A továbbiakban: Literatur.) "Marcuse. Bd. I. 93.
