Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Krystyna Sierocka: A lengyel emigráció irodalmi tevékenysége a Szovjetunióban 1918-1939 között

szet csak olyan országban születhet meg, ahol nincs osztályelnyomás, tehát egyelőre csak a Szovjetunióban. Ennek a következtetésnek az volt az eredménye, hogy a Szovjetunióban élő lengyel kisebbség egyedül predesztinált arra, hogy a lengyel nemzeti proletárművészet és irodalom alapjait megteremtse. Ez a csoport, mely a Proletkult koncepciójának eszmei hatása alatt állt, teljesen elvetette az elmúlt századok kulturális vívmányait. Bírálóik, akikhez elsősorban B. Jasienski, T. D^bal, W. Wandurski tartoztak, viszont azon a véleményen voltak, hogy az országtól elszakított kisebbség kultúrája nem tarthat igényt általános nemzeti rangra, ezt a funkciót egyedül és kizárólag az az irodalom és művészet töltheti be, amely hazai földön, a néptömegekkel való szoros összefonódásból született. Ezt az álláspontot egyes kritikusok mint „irodalmi nacionál-bolsevizmust" ítélték el. Az „öregek" köre nem volt zárt. Magját a régi forradalmároknak egy csoportja képezte, melyet erős baráti szálak, a közös munka és rokoni kapcsolatok is egybefűztek. A nemzetközi munkásmozgalom jelentős alakjai voltak ők, a Szovjetunió központi párt és gazdasági apparátusának funkcionáriusai, főleg Moszkvában éltek. Tipikusan politikai emigrációt alkottak, s kétségtelenül a lengyelség legintellektuálisabb és legkulturáltabb elitjét képviselték. Közülük sokan szerelmesei és jó ismerői voltak az irodalomnak, a művészetnek, Adam Mickiewicz, Boleslaw Prus, Julian Tuwim munkásságának lelkes hívei, össze-összejöttek Warskiék, Ludkiewiczék, Dutlingerék vagy Waleckiék — a régi pártmunkások — otthonaiban, vitákat szerveztek, verseket szavaltak, zenét hallgattak, akciókat terveztek a lengyel nyelv tisztaságának védelmében, érdeklődtek a hazai élet, irodalom és sajtó iránt. A már említett körökön kívül, volt még a lengyel párt és ifjúsági aktivistáknak egy csoportja, amely azonban rendkívül változó volt, mivel túlnyomó részben olyan emberekből állt, akiknek a szovjetunióbeli tartózkodás csupán a szüntelen konspirációs munka során megszolgált rövid pihenést jelentette. Ezek az aktivisták Lengyelországból jöttek Moszkvába, vagy a Lenin Iskolára, vagy a Komintern által szervezett pártiskolára, vagy az egészségük helyreállítása végett, vagy pedig egyszerűen rövid pihenőre. A megérkezők gyakran átmenetileg munkát vállaltak a Szovjetunió különböző intézményeiben vagy tanulni kezdtek a Nyugati Nemzeti Kisebbségek Kommunista Egyetemén, vagy a lengyel napilapoknál dolgoztak, hogy aztán újból visszatérjenek az országba pártmunkát végezni. Ezek az emberek összefonódtak az otthonnal, a hazai kulturális hagyományokkal, ugyanakkor a Szovjetunió területén kiépült kapcsolatok megerősítésére törekedtek, erősen szorgalmazták azok fejlesztését. A moszkvai lengyel környezet azonban csupán csak oázist jelentett az elmaradt, írniolvasni alig tudó, az egyház befolyása alatt álló elmaradott lengyel rétegek tengerében, amelynek túlnyomó százalékát a Szovjetunió területén szétszórt parasztok képezték, s csak Belorussziában és Ukrajnában voltak nagyobb településeik. A lengyel aktivisták „második és harmadik garnitúrája" dolgozott közöttük: tanítók, „olvasó sarkok" vezetői, instruktorok, diákok — igen fiatal, a Szovjetunióban nevelkedett lengyel értelmiség, telve lelkesedéssel, Ryakran még saját irányítóikat és tanítóikat is megdöbbentve balosságukkal és dogmatizmusukkal. A közös ideológián, lelkesedésen és az ügy iránti odaadáson túl, megkülön-