Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Urbán Nagy Rozália: A. V. Lunacsarszkij — a kultúrpolitikus

oktatásának részlege és az Állami Kiadó Hivatal. Ez a szervezeti forma egészen a Népbiztosság szervezeti reformjáig, 1921 tavaszáig érvényben maradt. Ilyen adott gyakorlati, történelmi viszonyok között látott hozzá a Művelődésügyi Népbiztosság nagy horderejű és sokrétegű feladatai elvégzéséhez. De mivel tanulmányunk témája közvetlenül Lunacsarszkij kultúrpolitikusi és ezen belül művészetpolitikusi tevékenysége — mindenekelőtt a kultúrpolitika, a művészetpolitika mibenlétének meghatározására kell törekednünk az adott társadalmi, politikai, történelmi körülmények között. Kultúrpolitika és művészetpolitika az 1920-as években Lunacsarszkij egyetlen munkájában sem adja világos definícióját a kultúrpolitika fogalmának. Amennyiben mégis megkíséreljük meghatározni e fogalmat, azt 12 éves népbiztosi, kultúrpolitikai munkássága gyakorlati megnyilvánulásaiból szűrhetjük le. Ennek értelmében azt mondhatjuk: a kultúrpolitika a kultúra megnyilvánulásainak, feladatainak, formáinak, tartalmának egységes, összefogó irányítása az adott társadalmi osztály vagy osztályszövetség, így a munkásosztály és a parasztság szövetségének érdekében. A szovjet állam megalakulása idején a hatalomra jutott munkásosztálynak és a vele szövetséges parasztságnak nem állt még rendelkezésére megfelelő mennyiségű és minőségű, államügyekben, népgazdasági, hadügyi kérdésekben és a kultúra mérhetetlenül sokirányú szférájában járatos, hatékonyan eljáró, bolsevik álláspontot képviselő szakember. Ezt a tényt Szovjet-Oroszország vezetői jól tudták. A hatalom megszilárdítása és a szocialista építőmunka elindítása érdekében ezért maximális erőfeszítéseket tettek az új, szocialista értelmiség kinevelése mellett a régi értelmiség meggyőzésére és átnevelésére. A rendelkezésünkre álló dokumentumanyag azt bizonyítja, hogy a szovjet művész- és író-értelmiségiek történelmi szerepe, munkájuk fokozatos integrálódása az új társadalom kulturális áramköreibe, szinte didaktikus példája annak a ténynek: mennyire organikusan, a belső áttételeken keresztül milyen eltéphetetlenül kapcsolódik egymáshoz a szocializmus és a kultúra egységének a fogalma. Az értelmiség nehéz belső vívódás után megtalálta igazi szerepét az új körülmények között Szovjet-Oroszországban, s ez egyértelműen cáfolja a polgári ideológusok tételét, amely szerint a szovjethatalom nem támaszkodhatott az alkotó értelmiségre. Különösen a művészetek, az irodalom terén világosodik meg, hogy ez a tétel éppen a polgári társadalmakra érvényes, ahol a művészek már régen elvesztették illúzióikat —, ha még tápláltak ilyeneket —, saját társadalmi rendjükkel szemben. Igazán művészi alkotásaik éppen az adott fennálló rendet tagadó eszmekörben születtek. Mindamellett még ma is, ötven egynéhány évvel Október után az egyik legkevésbé feltárt terület az orosz művész-értelmiségiek és a szovjet kormány kölcsönös viszonya. Azt is mélyebben kellene ismernünk, hogy miképpen gondolkoztak az írók. a festők, a szobrászok, a zeneszerzők a forradalom utáni hónapokban, években; hogyan folytatta harcát a párt a művész értelmiség bevonásáért az új művészet megteremtésének időszakában. A kortársak visszaemlékezései meglehetősen ellentmondóak. Némelyek szerint a régi értelmiség nyíltan a szovjet