Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Illés László: A proletárirodalmi szövetségi politika ellentmondásai

hetne az útitárs és a szövetséges megnevezések értékkülönbözetének mérlegelése, ha nem tudnánk, hogy a szövetségesekkel szemben támasztott követelmények gyakorlatilag a proletárírói magatartással való azonosulást jelentették, nagyon is illuzórikussá tették tehát e státust, míg az útitárs gyanakodva szemlélhető pozíciója nem sokban különbözött a potenciális ellenségétől. A szövetségesek elutasítása a jelenben és a múlt haladó örökségének elvetése lényegében egyugyanazon érem két oldala, a semmiből való egész kibontásának téveszméje volt. Ezen a közös alapon minden eltérés ellenére megfért egymással a proletkult és a rappizmus, ahol megnyilvánult lényegi rokonságuk, ahol lelepleződött a proletárkultúra teóriájának irodalompolitikái irányvonallá szerveződése, rendkívüli veszélyessége. Amíg a proletkult a forradalmat követő években a művelődési hálózat gyakorlati kereteiben maradt, még pozitív szerepet is betölthetett, különösen mivel a Népművelési Népbiztosság maga sem rendelkezett elegendő képzett káderrel. De midőn teoretikusai, főleg A. Bogdanov, V. Pletnyov, P. Besszalko s mások egyetemes rendszerré kezdték kidolgozni történetileg a balos anarchizmusra visszanyúló nézeteiket, s ezek beszivárogtak az alkotó művészetbe és a kultúrpolitikai irányítás övezeteibe (főleg az írói szervezetekbe és a folyóiratok szerkesztőségeibe), nyomban megmutatkoztak a vészes következmények. A hagyományoktól és az eszmecserére kész szövetségesektől megszabadulni vágyó dogmatizmus önelégültsége ott okozta a legnagyobb károkat a szocialista művelődésben, ahol a legégetőbb volt az igény a fejlődésre és kibontakozásra: a szocialista irodalom frontján. A proletkult és a RAPP primitív doktrínái nyomán sok értékes energia ment veszendőbe, s rendkívüli súlyok ledobása árán sikerült csak a legerősebb tehetségeknek túllépni az eléjük szabott normatíván, s megalkotni a felszabadult munkásosztály létében gyökerező és abból táplálkozó, és ugyanakkor egyetemes érvényű művészetüket. A kontinuitás teljes tagadása az értékek korrespondenciája, az alkotó, a teremtő szembesülés útját zárta el már viszonylag korán, a forradalmat követő években. „Semmiféle kontinuitásra nincs szükségünk", hirdette P. Besszalko, „s ha valaki netán attól félne, hogy a proletár alkotó nem törekszik a régi és az új közötti szakadék betöltésére, azt feleljük: annál jobb, a kontinuitás semmiféle kapcsolataira nincs szükség."

3 Vlagyimir T. Kirillov, az egyik legnevesebb proletárköltő Besszalko folyóiratában tette közzé hírhedt, „Mi" című versét, amelyben így dalolt: „Holnapunk nevében elégetjük Raffaelt, Leromboljuk a múzeumokat, Széttapossuk a művészet Virágait I"

4 Közismertek a kapcsolatok, amelyek a futuristák hagyományellenességét összekötötték a proletkultéval, még akkor is, ha szervezetileg két külön isko» II. BeccajiKo: K Bonpocy o noHnwaHHH npojieTapcKofl KyjibTypu. Tpa^yuiee, 1918. üt 3. 3. «Tpa^ymee, 1918. M 2. 4.