Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Agárdi Péter: A szocializmus mint költészet

is átveszik tőle. Pedig a munkásmozgalomnak van egy másik arca is és ez az arc egyre közelebb kerül Petőfi költészetéhez. Reméljük és várjuk ennek az arcnak kibontakozását fiatal íróink költészetében." Aligha kell tételesen cáfolni ezeket a sorokat, annyira nyilvánvalók ma már egyrészt a József Attila-líra alaptendenciáját minősítő megállapítások ténybeli-szemléleti tévedései, másrészt a vulgáris szembesítés politikailag is kedvezőtlen irányú, aktualizáló jellege. A proletkult-esztétika ,,finom" felelevenítése adja az alapot József Attila egyik verstípusának, „munkáskölteményei"-nek a jogtalan abszolutizálásához csakúgy, mint a 30-as évek derekától megerősödő lírai vonulat dekadenssé minősítéséhez. A szocialista világnézet érlelte pártos líra eszmei-művészi tágassága, a diszharmónia fölött kiküzdött harmónia korszerű realizmusa, a tépettségből és válságból is fölemelkedő öntudat költészete - miként Petőfi szabadságharcos aktualitása is — rendkívül csonkán tükröződik ebben az értékelésben. Sajnos közvetlen előzménye ez a felfogás a „népfrontos" historizálást „bürokratikus" historizálássá átfejlesztő 1948 utáni szektás irodalompolitikai-kritikai tendenciának. Vagyis a — végeredményben — József Attila, Derkovits és Bartók ellen kijátszott „lobogónk: Petőfi"-féle korillúziónak. A közvetlen irodalompolitikai felelősség ezért nem is elsősorban a jelszóalkotó Horváth Mártont terheli (hiszen Horváth a 30-as és 40-es években illegális kommunistaként, majd a felszabadulás után mégoly ellentmondásos — cikkeiben sokat tett az igazi József Attila népszerűsítéséért, értelmezéséért), hanem a politikai torzulást irodalomkritikai érveléssel manipuláló (saját koncepcióját is elszegényítő) Révai Józsefet. Fontos, hogy világosan lássuk: a valóságnak és a haladásnak elkötelezett irodalomkritika mindig is érvényesít az aktuális helyzet megkívánta hangsúlyokat, polémikus nyomatékokat. Még akkor is, ha ennek nincs tudatában. Nem a történelemben élő felelős gondolkodók és kritikusok vitahangsúlyait tekintjük - bíráló minősítéssel — historizálásnak, még akkor sem, ha az újabb időszakok újabb, szükségszerű hangsúlyai felől olvassuk is őket. Nem az aktuális erőviszonyok igényelte polemikus hangsúly okoz tehát torzulást, hanem e hangsúlyok elméleti-történelemszemléleti-esztétikai abszolutizálása. A taktika stratégiává történő „felfújása", a pártosság és objektivitás voluntarista szembeállítása. Hiszen érthető és helyeselhető volt (lett volna) a 40-es években egy népfrontos-szabadságharcos Petőfi-,,kultusz". De csak addig, amíg hangsúly marad s nem szembeállítás József Attilával. Mert ez utóbbi történt. Elég csak felidézni Révainak az MDP II. kongresszusán elhangzott beszédét: „Zavarná fejlődésünket, ha nem viszonyulnának kritikusan a magyar kultúra olyan óriásaihoz, mint Bartók Béla, Ady Endre, Derkovits Gyula—és ide kell bizonyos fokig sorolni még József Attila művének egy részét is. Hatalmas mű az ő művük, örök kincse a magyar kultúrának. De nem véletlen, hogy például a magyar költészet nem Ady és nem is József Attila útját folytatja, hanem - az alkotási módszer, a stílus demokratizmuásában — visszakanyarodik Petőfi Sándorhoz. Ezeknek a nagy lázadóknak kivétel nélkül az volt a gyengéjük, hogy bár gyűlölték a régi világot és kívánták az újat, többé vagy kevésbé el voltak szigetelve korunk forradalmi népmozgal-