Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
DADW: A szovjet és más európai szocialista irodalmak világirodalmi teljesítménye a szocialista emberkép kialakításában
középpontjába, amikor a világ drámairodalmának történetében első ízben váltak relevánssá a szocialista emberkép kialakítása szempontjából a nem-antagonisztikus konfliktusok. A hagyományokhoz való viszony a viták során jelentős szerepet játszott. Drámaírók, mint pl. Afinogenov és Kirson, a 19. század orosz és nyugat-európai realista drámairodalmának (Tolsztoj, Csehov) fejlett struktúráit a szocialista emberkép megalkotása szempontjából példaadónak tekintették (nagy jellemek megformálása a társadalmilag meghatározott individuális szellemi-pszichológiai arculatból kiindulva). Gorkijra és Shakespeare-re is főleg ebből a szempontból támaszkodtak. A világirodalom humanista-realista örökségére való helyes orientáltság e drámaíróknál mégsem kísérte eléggé következetesen azt a szempontot, hogy egy alapjaiban új valóságábrázolásáról van szó. Visnyevszkij és Pagogyin abbéli törekvésük közepette, hogy a néptömegek átalakulását magába foglaló társadalmi viszonylatokban jelentkező újat ragadják meg elsősorban, eleinte radikálisan szakítottak a 20-as évek szovjet drámairodalmának bizonyos tradícióival. Munkásságuk során kiformálódott hagyománykeresésük a polgárháború agitációs drámairodalmához, Majakovszkijhoz, Gorkijhoz és Shakespeare-hez köti őket. Friedrich Wolf hatására Visnyevszkij a klasszikus arisztotelészi dráma hagyományaihoz is kötődött. A szocialista drámairodalomban olyan mértékben jöttek létre világirodalmilag jelentős teljesítmények, amilyen mértékben az új realitás megragadása és a humanista, valamint szocialista irodalmi örökséghez való sokoldalú kapcsolat dialektikája megvalósult. Gorkij 1933-ban az embert, aki arra törekszik, hogy „a világot azért tanulmányozza és értse meg, hogy teljesen önmagához hasonlítsa és birtokába vegye", azaz az éles összeütközéseket és konfliktusokat felidéző és megoldó szocialista forradalmárt a „jelen drámai hőseként" határozta meg. Ezzel az új korszak-követelményeknek megfelelő drámairodalom programját vázolta fel, amelynek megvalósításához ő maga, Visnyevszkij, Pagogyin és mások különböző módon, de mindenképp példa- és mértékteremtő módon fogtak hozzá. Bár az új hős — a Lenin pártja vezette munkásosztály és szövetségesei soraiból — már a 20-as években megjelent a színpadon, mégis a 30-as évek legjelentősebb müveiben történt meg először egy olyanfajta drámairodalomhoz való áttörés, amelyben a szocialista ember forradalmár élete a drámaiság alapja. Gorkij a szocialista forradalom erejét formálta meg, amelyben a hanyatló társadalom képviselőinek akarásai szétporlanak; Visnyevszkij azt ábrázolta: miképpen bomlanak ki a hiteles emberi értékek a szovjet hatalom megerősítéséért vívott s a párt vezette fegyveres harc során; Pagogyin a szocialista építés és Lenin alakjának drámai megformálásában alkotott nagyot. Az anyag, a hangvétel, a dramaturgia technikájának minden különbözősége mellett is valamennyien megegyeztek abban, hogy a szocializmusért folytatott harc és a szocializmus felépítése során létrejött reális-humánus társadalmi viszonylatok emberformáló erejét öntik formába. Ebben a korszakban a szocialista emberkép ábrázolása olyan konkrét és gazdag, hogy ezzel a szovjet drámairodalom fejlődésében világirodalmi szempontból is jelentős csúcspontot értek el. Ez a rrsz a szovjet irodalom legfontosabb világirodalmi teljesítményei mellett egy további fejezetben tárgyalja a Szovjetunió egyre növekvő elismerését a szocializmus építésének világtörténelmi fázisában, mégpedig egyáltalán mint a gyakorlati humanizmus és i fasizmustól fenyegetett kultúra támaszának modelljét. A szovjet tapasztalatok impulzusai nyomán létrejött szocialista német nemzeti irodalom elméleti eszmélkedéséről /„ló /akasszál zárul a fejezet.
