Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

DADW: A szovjet és más európai szocialista irodalmak világirodalmi teljesítménye a szocialista emberkép kialakításában

szánt az eke első könyvét a kollektivizálás végrahajtására vonatkozó utasításokkal együtt a párt területi és járási vezetői mint az „osztályharc olvasókönyvét" küldték vidékre), e müvek mindenek előtt képessé tették az embereket arra, hogy jövőt formáló erejüket teljességében felismerjék, valamint hogy erőiket a szocializmus építése érdekében ésszerűen latbavessék, mégpedig mind a közeli, mind a távoli feladatok megoldásakor. E müvek hatékonysága a korszakot mozgató problémákban gyökerezik, azaz a problémák egyetemességében és távlataiban. A „második nap" művészi megformálói a szocialista világirodalom számára mindmáig ható, rendkívül termékeny témát fedeztek fel. Nem véletlenül éppen e művek megjelenése éveiben (1929- 1934) tisztázták és alakították ki a szocialista realizmus lényegét. Osztrovszkij, Makarenko, Maliskin és Krimov a szocialista ember irodalmi ábrázolása során annak belső világát, a pszichében lezajló folyamatokat, a nagy tettek ösztönzőit kutatták, gazdagították és mélyítették el. Az új szocialista valóság művészi elsajátításával (különösen Osztrovszkij és Maliskin) a szovjet epikában azt a fejlődési vonalat folytatják, amely a szovjet irodalomban a 20-as évek végétől a korszakot felmérő regényepopeiák létrejöttével vette kezdetét. A német szocialista irodalom eszmei-esztétikai közössége e művekkel — a „második nap" regényeivel, de a szocialista fejlődés, illetve nevelésregényekkel is — az NDK-ban főleg a szocializmus építése során válik felismerhetővé és késztet összehasonlításra. A nagy epikus műformák - a szocialista regényepopeia és nevelésregény világméretű hatása egyenesen azt példázza: miként hozza magával az új történelem egyre szembetűnőbben azokat az anyagkomplexumokat, amelyek „világtörténelmi csomópontok eseményeiből erednek és már önmagukban is világirodalmi szubsztanciát hordoznak". (Weimarer Beiträge, 1969. 174. p. Az NDK megalapításának 20. évfordulója alkalmából kiadott különszám.) A munkásosztály a történelmet azonban - ellentétben a polgári ideológiával - nem a múlt szellemének felidézésére és főként nem a történelmi illúziók táplálására használja fel. Már Marx és Engels is rámutattak arra, hogy a proletár humanizmus gyakorlati programját sem a múlt állítólag teljes és sokoldalú egyéniségeihez való visszafordulásból, sem pedig a kapitalizmus által az elidegenedés következményeként az egyénre rákényszerített kiüresedés állapotában való megmaradásból nem nyerheti. A szocialista művészetnek és irodalomnak - éppen úgy, mint az ideológiának - a múltra elsősorban egy tudományos történelmi tudat kialakítása szempontjából van szüksége. „...A szocialista ember számára az egész úgynevezett világtörténelem nem más, mint az embernek az emberi munka által való létrehozása, mint a természetnek az ember számára való létrejövése." (Marx: Magántulajdon és kommunizmus. = Gazdasági-filozófiai kéziratok. Bp. 1970. 77.) Ebben az értelemben a történelmi folyamatot úgy kell felfogni, mint az ember mindig új és új ellentmondásokkal telített, haladó irányú polémiáját természeti és társadalmi létfeltételeivel, amelyek minden nagy és hosszan tartó visszaesés ellenére mindinkább megismerhetővé és növekvő mértékben legyőzhetővé válnak. A költőileg formált történetiség új foka (amelyet a szovjet irodalomban már a 20-as évek második felétől észlelni lehet) egyike azoknak a legfontosabb előfeltételeknek, amelyek a szocialista realizmus valódi epikus művészete létrejöttében közrejátszottak. E művészet kiugró sajátossága az, hogy az egyén és a társadalom érdekei összehangolásának folyamatát a szocialista átalakulás, illetve a proletariátus emancipációs harcának folyamatában sokoldalúan elemzi és ábrázolja. így a Klim-Szarnginban, a Csendes Donban, a Golgothában a múlt éppenséggel nemcsak mint művészi módon megformált történelem érdekes, hanem mint a jelenhez