Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
DADW: A szovjet és más európai szocialista irodalmak világirodalmi teljesítménye a szocialista emberkép kialakításában
A szocialista realista népi irodalom megteremtése és a reális humanizmus világtörténelmi megjelenítése. Irodalom és társadalom kapcsolatai a szocializmus alapjainak lerakása idején Az Októberi Forradalom után, a harmincas években a szocialista rendszer létrehozása és megszilárdítása volt az az esemény, amely az emberiség fejlődésében egy újabb világtörténelmi lépcsőfokot jelöl. A szocialista termelési viszonyok győzelme alapján lehetővé vált, hogy a szocializmus saját társadalmi fejlődéstörvényeit teljes hatékonyságukban érvényre juttassák. Ezáltal az irodalom és a művészet egy újtípusú társadalmi realitással került szembe, amelyet mint a művészet új tárgyát esztétikailag fel kellett fedeznie és el kellett sajátítania, és amely egyúttal a művészet és a valóság közötti viszonyokat is újraformálta. iMiközben a Szovjetunió kifelé, az imperialista-fasiszta környezettel szemben kemény harcban tartotta magát, addig a Szovjetunión belül az osztályok és rétegek közötti együttműködés és szövetség nem-antagonisztikus kapcsolatai jöttek létre. Az egyén és a társadalom alapvető érdekei összhangba jutottak. A szovjet társadalom gyakorlati humanizmusa abban fejeződött ki, hogy „az ilyen forradalmat csak a lakosság többségének, mindenekelőtt a dolgozók többségének önálló történelmi alkotómunkája valósíthatja meg sikeresen". (A szovjethatalom soronlévő feladatai. = Lenin Művei, 27. köt. 235. Bp. 1952.) Az egyén és a társadalom közötti új kapcsolatok, a nem-antagonisztikus ellentmondások esztétikai síkon történő megjelenítése döntően újtípusú kezdeményezéseket követelt, azért, hogy megalkothassák azt az új társadalmi emberképet, amely a szocialista építés, a szocialista termelési viszonyok győzelme konkrét korszak-követelményeinek megfelel. A korábbi korszakok szovjet irodalmának tapasztalataira támaszkodva, a harmincas évek szovjet irodalma egyrészt úgy próbálja megoldani az új feladatokat, hogy a szocializmus építőjének képébe az újtípusú forradalmárt foglalja bele. Az új társadalmi tapasztalatok másrészt termékenyen hatották át az Októberi Forradalom és a polgárháború eseményeinek esztétikai átértését, az elmúlt korszakok és az imperialista-fasiszta világ emberi létfeltételeinek ábrázolását. Annak a ténynek, hogy a Szovjetunió szocialista irodalma a 30-as évektől kezdve saját, szocialista bázisán kezdett el fejlődni, messzemenő következményei voltak az irodalom és a társadalom közötti kapcsolatok összességére vonatkozóan. A dolgozók kulturálisan legfejlettebb rétegei, mint szociális és ideológiai-politikai szempontból egységes társadalmi „megrendelők" egyre aktívabb igényekkel léptek fel az irodalommal szemben. így az írók többsége számára világossá váltak az irodalom új lehetőségei és érzékelhették azt a nagy felelősséget, amely a szocializmus össztársadalmi folyamata során az irodalomra hárul. Az 1932-es párthatározat az „irodalmi-művészeti szervezetek átszervezéséről" ebből a felismerésből indult ki. Az átszervezés és az irodalmi csoportosulások leküzdésére létrehozott szervezőbizottság tevékenysége készítette elő a Szovjet frók Első Kongresszusát (1934), amely hatékony formában érezhetővé tette irodalom és társadalom kölcsönhatásának azt a minőségileg új fokozatát, amely egy szocialista irodalmi közősség első modelljének tekinthető. Ebből azok az irodalmak is kivették részüket, amelyek a Szovjetuniónak a cárizmustól egykor elnyomott nemzetei és népei művészetében fejlődtek ki.
