Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

DADW: A szovjet és más európai szocialista irodalmak világirodalmi teljesítménye a szocialista emberkép kialakításában

jogúságért folytatott harc évtizedes tapasztalataira támaszkodva, szövetségben a dolgozó parasztsággal és a haladó értelmiséggel, megkezdte a szocializmus építését. Ez a korszakváltás forradalmasította az irodalom funkcióját és az irodalmi folyamat mélyreható megváltozásához vezetett. Az első forradalmi évek tömegesen folytatott művészi öntevékenységében a fiatal szovjet társadalom történetileg újszerű művészetigénye jelentkezett, amely a szocializmus építésének rendszerében és annak megvédése során a művészet számára produktív szerepet jelölt ki. Minden szovjet író ennek a kulturális tömegmozgalomnak köszöni irodalmi tevékenységének és művészetkoncepciójának kezdetét, az indító ösztönzéseket, esetleg koncepciója módosulását. A művészi alkotómunkának és a művészi öntevékenységnek ebben a korai fokon megvalósuló egységében véljük felfedezni az új irodalmi emberkép kiindulási pontjait. A szocialista forradalmár arra irányuló munkája, hogy megszervezze a néptömegek alkotó tevékenységét, az emberi lehetőségek mércéjévé vált. Emellett a munkásosztály és az emberiség perspektíváinak törvényszerű egybeesése a hagyományőrzés és hagyományelvetés dialektikájának különösen éles előtérbe kerülését okozta. Az elvi viták — egészen a 20-as évekbe nyúlóan — e hagyomány kérdése körül koncentrálódtak. ,,Az emberiség előtörténete" minden harcának és e harc esztétikai síkon történt megformálása örökösének lenni azt jelentette: a történelmi pillanatnak megfelelően meg kell tanulni, miképpen lehet az örökség feldolgozását tudatosan alkotó módon elsajátítani. Az, hogy ezekben az örökség körüli összeütközésekben kulminált minden irodalompolitikai és esztétikai vita, azzal a jelenséggel függött össze gyökerében, amit Lenin 1922-ben „a nemzetközi fejlődés óriási felgyorsulásának" nevezett. A Szovjetunióban ezzel megfogalmazást nyert a világtörténelmi alternatíva az imperialista kultúr-krízissel és a későpolgári hanyatlási jelenségekkel, valamint az irodalomnak ezekben gyökerező mindazon kísérleteivel szemben, hogy a fennálló uralkodó rendszeren belül védjék ki a hanyatlást (dekadencia, restaurációsmonarchista tendenciák, a rendszer apológiáját jelentő tömegirodalom). A valóság és a szocialista népi irodalom nyíltan pártos lenini programja a polgári orosz íróknak az 1905-ös forradalom előkészítése óta egyre inkább felgyorsult és mind intenzívebbé vált politikai-ideológiai differenciálódásához, e differenciálódás csúcspontjához és fordulatához vezetett. A szovjet hatalom és a Kommunista Párt szocialista kultúrpolitikája arra törekedett, hogy a szocialista népi irodalom minden elemét kibontakozásához segítse, a demokratikus irodalom progresszív kezdeményeit szocialista koncepció alapján segítse továbbfejlődni és hogy az idealista és vulgármatcrialista művészetkoncepciókat visszaszorítsa. Bebizonyosodott, hogy sem a „tiszta proletár kultúrán" alapuló szektáriánus szűklátókörűség, amelyet a Proletkult képviselt, sem pedig a „pluralista képviselet", amely néhány korai szovjet folyóirat és a Népművelési Minisztérium koncepciójában kifejezésre jutott, nem alkalmas arra, hogy egy szocialista alapokon álló irodalmi közösséghez utat nyisson. Sokkal inkább arról volt szó, hogy az irodalom pártosságának elvét mint a szocialista irodalom esztétikai alapelvét érvényesítsék - az egyes egyéni koncepciókban történelmileg adott kiindulási pontok sokféleségének megfelelően. A szocialista irodalom reprezentatív képviselője a korszakban: Maxim Gorkij Gorkij már a forradalom előtti alkotói korszakában összekötötte a társadalom mélyreható elemzését az emberiség szocialista perspektívája művészi anticipációjával. A kor nagy változása arra ösztönözte, hogy az ember alkotói potenciálja sok-