Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Alfred Klein: A német szocialista irodalom fejlődése 1918-1933 között

veres felkelés művészete és ezek között a körülmények között ragadtuk meg a valóságot, csak így tudtuk megragadni és ábrázolni is oly módon, hogy az ábrázolás a legfontosabb művészeti felismerésekre vezethetett és nagy segítségére volt magának a mozgalomnak."

23 A munkásosztály irodalma számára ez mindenekelőtt annak a feladatnak a megoldását jelentette, hogy felszabadítsa a proletariátust a polgári környezet befolyása és ideológiája alól, hogy fellépjen a kapitalista munkafolyamat demoralizáló hatása ellen, szétzúzza a politikai előítéleteket és illúziókat s széttépje a hazugságnak azt a szövevényét, amivel a meglevőt szentesítik és a születő újat megrágalmazzák. Erősítette ez az irodalom a proletariátus összetartozandóságának érzését a világ minden országában, az erőt, amely a nemzetkőzi munkásosztályban van, az új világ harcosainak politikai és erkölcsi fölényét. A megváltozott történelmi helyzet és Németország Kommunista Pártjának egységes népfrontpolitikája 1933 után sietteti és magasabb szintre emeli a proletár-forradalmi, szocialista irodalom fejlődését. Csak most bontakozik ki teljesen mindaz, amit már 1933 előtt elkezdtek: a proletár-forradalmi szocialista irodalom tartalmi bővítése és művészi elmélyítése szocialista realista népi irodalommá. Jogosnak látszik, ha a „proletár-forradalmi irodalom" terminus technicusát az 1933 előtti időkre tartjuk fenn, mivel az irodalom osztálybázisát, politikai hatósugarát ekkor kellőképp meghatározza. A proletár-forradalmi irodalomban a Kommunista Pártnak a Novemberi Forradalom óta folytatott társadalmi és nemzeti harca egyik részét látjuk és az új nemzeti irodalom egy szakaszát, amely a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetet pártosan juttatja kifejezésre és bevezeti a német irodalom alapvető megújítását. Olyan folyamat ez, amely a proletár-forradalmi irodalomnak nemcsak a nemzeti irodalom legújabb történetében biztosít szilárd helyet, hanem a szocialista világirodalom történetében is. Johannes R. Becher ezt mondta a IV. Német írókongresszuson: „íróink mintakép és példakép voltak. Művük a nemzet kiáltó hangja volt, mi több, magának a nemzetnek a lelkiismerete. Másképpen hogyan is tömöríthettünk volna magunk köré olyan írókat, mint Thomas Mann, Heinrich Mann, mint Lion Feuchtwanger, Arnold Zweig és sokan mások, ha cselekedeteinkben és törekvéseinkben nem láttak volna biztosítékot arra, hogy Németország nem veszett el teljesen, s hogy Németország, az ő és a mi Németországunk, fel fog támadni. Lelkesedésünk, szenvedélyességünk abban a mértékben nőtt, amilyen mértékben az erőszak felőrléssel fenyegetett bennünket, ahogy a nehézségek elénk tornyosultak. Igen, így volt ez, irodalmunk a szükségben tett naggyá, a szakadatlan összecsapásokban, kemény, kérlelhetetlen küzdelemben önmagával, a harcban. Irodalmuk részt vett a spanyol polgárháborúban, sorban és rendben ott volt a nemzetközi brigádokban, a madridi írókongresszuson, az ágyúk dörgése közepette, izzó vallomást tett az ember méltósága és szabadsága mellett. Es amikor Hitler megüzente bűnös háborúját a Szovjetuniónak, irodalmunk ismét °tt harcolt a csatatereken, hangszórókkal és a röpcédulák millióival. Ideje, hogy megír

juk irodalmunk eme éveinek történetét, hiszen a legszebb német irodalmi tradíciökhoz tartozik mindaz, amit akkoriban alkottunk."

84 E szavak számunkra erkölcsi és politikai kötelezettséget jelentenek, s arra indítanak, hogy tovább folytassuk a szocialista német irodalom múltjának feltárására ""ányuló erőfeszítéseinket. j* ALFRED KÜRELLA: Vom neuen Lebensstil. =• Greif zur Feder, Kumpel. S. 15. Jon A N X Ks R. BECHER: Von der Grösse unserer Literatur. Berlin, 1956. S. 8-9.