Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Alfred Klein: A német szocialista irodalom fejlődése 1918-1933 között
irodalom a maga egészében kezdi a pártosság elvét a nép minden osztálya és rétege életének esztétikai tükrözésére szolgáló kiindulópont gyanánt felfogni. A proletár-forradalmi irodalom új erőkre számíthat, amelyek a munkásosztályhoz csatlakoznak, vagy abból kerülnek ki: Albert Hotopp, Hedda Zinner, Max Zimmering, Franz Key, Jan Peterson, Peter Kast, Peter Nell, Otto Gotsche, Walter Schönstedt, Berta Waterstadt, Wilhelm Tkaczyk, Helmut Weiss, Rudolf Braune és természetesen Bertolt Brecht és Friedrich Wolf, valamennyien olyan tehetségek, akik a proletár-forradalmi irodalom arculatát saját tapasztalataikkal, élményeikkel és kifejezési módjaikkal gazdagítják, és a közönség új és új rétegeit hódítják meg. Világossá vált, hogy mind a Kommunista Pártnak, mind a proletár-forradalmi irodalomnak új utakat kell keresniük a tömegek megnyerésére, a proletariátus vezető szerepének megvalósítására a fasizmus elleni tömegharcban. így jött létre az antifasiszta „Program Németország nemzeti és társadalmi felszabadítására", amely az egységfront és a szövetség kérdését új módon vetette fel, és amit később a „parasztsegélyprogram"-mal és a „munkaalkalom-teremtés terv"-ével egészítettek ki. Megszületett a párt politikai intézkedéseinek megfelelően a proletár-forradalmi tömegirodalom koncepciója, ekkor adják ki a „Vörös-1-márkás-regény" sorozatot is. Megélénkül a proletár-forradalmi írószövetség elméleti tevékenysége. Johannes R. Becher a Szövetség fordulatáról beszél, a proletár-forradalmi irodalom kiszélesítéséről és elmélyítéséről, sőt felszólít arra, hogy az „önkéntes fogságból", amibe az irodalom juttatta magát, ki kell szabadulni és törekedni kell a tömegekkel való mély és széleskörű kapcsolatra. íróinkban az új tapasztalatok alapján, az osztályharc gyakorlatában mindinkább tudatosul, hogy ők, a feltörő munkásosztállyal együtt harcoló művészek hivatottak müveikkel a német irodalom további fejlődését képviselni és létrehozni azt az irodalmi megújhodást, amelynek alapja a munkásosztály vezetése alatt álló társadalom gyökeres megújítása és átalakítása. Johannes R. Becher szerint az irodalom fejlődése előtt két perspektíva áll: a polgári irodalom felbomlása és a proletár-forradalmi irodalom kibontakozása, és ez utóbbiban azok az írók is részt vesznek növekvő mértékben, akik a polgári társadalom valósághű rajzában eljutottak osztályuk és eszmeviláguk határaihoz. Ebben a kérdésfeltevésben nem a leegyszerűsítést és a kiélezést kell meglátnunk elsősorban, hanem azt, hogy itt az új irodalom nemzeti küldetését készítik elő, hogy a proletár-forradalmi irodalom a múlt értékeinek örökösévé válik. Itt lép túl a mozgalom a 19. század szocialista tendenc-irodalmának horizontján, mégha Johannes R. Becher, bizonyos mértékben az irodalomtörténeti tényállás és alternatívák új meglátása feletti szertelenségében nem is ítéli meg helyesen a polgári irodalom progresszív erőit, amelyek ebben az időben ugyanúgy újonnan tájékozódnak. A korabeli irodalmi termésről kialakított kritikájában alig differenciál, írásai szektás vonásokat mutatnak fel, s ez eléggé károsan hat a polgári származású antifasiszta írókkal kialakítandó szövetségre. Egyidejűleg azonban azt a feladatot tűzi a proletár-forradalmi irodalom elé, hogy az sajátítsa el a kulturális örökséget és törekedjék a nemzeti irodalom élére kerülni. A tömegek felemelkedésére és a jövendőre irányuló pozícióról szólít fel Johannes R. Becher a munkában végrehajtandó fordulatra, a proletár-forradalmi irodalom kis/éljsítésére, és mond bírálatot a proletárforradalmi irodalom alkotásairól, az első „Vörös-l-márkás-regény"-ekről, ideértve saját műveit is. Johannes R. Becher kOzekbb kerül a nemzeti érvényű szocialista irodalom programjaim/, amikor kijelenti: a forradalmi mozgalomban való részvétel nem szorítkozhat az élcsapattal kialakított kapcsolatra, hanem ki kell terjednie az „egész
