Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Alfred Klein: A német szocialista irodalom fejlődése 1918-1933 között

értelmezhetjük az irodalom teljesen kifejlődött szocialista minőségének. Ez nem is lehetne másképp egy olyan osztálynál, amely a régi társadalom kultúrája építésének csak a terheit hordozta anélkül, hogy alkalma nyílt volna e kultúra vívmányaiban való részesedésre. Egyúttal azt is látnunk kell, mennyi fáradságba került, amíg eljutottak e munkásírók az irodalmi alkotói tevékenységig, milyen nehezen lehetett kiharcolniuk világnézetük érését, tapasztalati körük állandó növelését és a kellő művészi előrehaladást, a kapitalista környezet feltételei között. Csak így értékelhetjük igazán Karl Grünberg és Hans Marchwitza, Willi Bredel és Hans Lorbeer és a munkásosztályból származó többi író teljesítményét, akik a weimari köztársaságban arra vállalkoztak, hogy a proletariátus osztályharcát az irodalom sajátos eszközeivel támogatják. Ugyanakkor valószínűleg sok tehetség kallódott el csupán azért, mert elszigetelődött a harcoló osztály nagy áramlatától és nem volt lehetősége képességeinek a kibontakoztatására. A szociáldemokrata ..munkásírókkal" való szembeállításból kiderül, mit tudott elérni Németország Kommunista Pártja és a proletár sajtó: a német munkásosztály oldalán és a legtöbb esetben az élcsapaton belül a kerületi újságokkal együttműködve és a Kommunista Párt központi sajtó-orgánumában, a „Die Rote Fahne"-ban a munkáskáderek olyan iskolát jártak ki, amely erős szálakkal kötötte őket a forradalmi munkásosztály mindennapi harcaihoz, s ennek az iskolának nagy szerepe volt a szocialista osztályöntudat megerősítésében. Az írói ambíciók ébresztésében olyan közösséget teremtettek, amely biztosította az írogató munkások szerves fejlődését, képességeik fokozatos tökéletesbítését és egyben pártosságukat. A munkáslevelező-mozgalommal kapcsolatos első határozatok is hangsúlyozzák már, hogy csak egy út vezet a proletár irodalom megteremtéséhez: az együttműködés a kommunista sajtóval. Ezzel a proletár-forradalmi irodalom e forrása is eleve a „közös proletár ügy" alkotórészévé vált. Nem véletlenül voltak a forradalmi újságok szerkesztőségei a proletár-forradalmi irodalom első tűzhelyei: így elsősorban a „Die Rote Fahne", amelynek néhány évig „munkás-levelező irodalmi-színműírói tagozata" létezett, a „Ruhrecho", a düsseldorfi „Freiheit", a „Hamburger Volkszeitung", az „Arbeiterstimme" Drezdában és más lapok. A proletár-forradalmi irodalom fejlesztéséből egy sor folyóirat is kivette a részét. Röviddel az első világháború előtt és a háború folyamán a forradalmi irodalmat kiváltképpen azok a folyóiratok támogatják, amelyek közel álltak az expresszionizmushoz. A Franz Pfemfert által kiadott „Aktion" mellett ehhez a csoporthoz számítjuk a Hans Leybold szerkesztette „Revolution"-t (1913) és a „Neue Jugend"-et (1916- 17), amelyet Wieland Herzfelde jelentetett meg. A Novemberi Forradalom és a háború utáni forradalmi válság idején számos folyóirat foglalkozik a szocialista kultúra kérdéseivel. Jelentősek ebben az időszakban a „Der Gegner" (1919-1924), a „Die Erde" (1919-1920) és a szinte elfeledett, csupán néhány számot megért .11er Prolet" (1919) című folyóiratok. Ezt a hagyományt később a hallei „Das Wort" című folyóirat folytatja (1923- 1925), immár proletár-forradalmi irányban. A „Neue Bücherschau" és a „Die Front" (1929) a híd szerepét tölti be, amely átível a „Die Linkskurve" című folyóirat megalapításához. Ez utóbbi, a németországi proletárforradalmi írószövetség orgánuma új folyóirattípust képvisel a munkásosztály pártos irodalmának szolgálatában. Végleg leszámol az elvtelenséggcl, mely olykor eluralkodott a „Die Neue Bücherschau"-ban és a szociáldemokrata kulturális folyóiratokban (..Proletarische Heimstunden", „Kulturwille" stb.). Az 1929 és 1933 közötti időben ugrásszerűen fejlődik a proletár-forradalmi irodalom. Publikációs lehetőségei azáltal is bővültek, hogy más sajtóorgánumok, például az