Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Alfred Klein: A német szocialista irodalom fejlődése 1918-1933 között
A munkáslevelező-mozgalom nem az egyetlen olyan gyűjtőmedence, amelyből irodalmunk az értékes tematikai ösztönzéseket s ezenfelül az írói utánpótlás legnagyobb részét merítette. Németország Kommunista Pártjának újtípusú párttá való fejlődése során, ahogy ez a folyamat a thälmanni központi bizottság vezetésével 1925 óta mind erőteljesebben megvalósul, a proletár-forradalmi irodalom további fontos forrása tör fel az agitprop mozgalomban. Itt egybekapcsolódnak a proletariátus kulturális öntevékenysége, a művészeti eszközökkel dolgozó agitációs és propaganda tömegmunka és a proletár-forradalmi írók erőfeszítései. Az agitprop támaszává vált a forradalmár színészeknek, rendezőknek, képzőművészeknek és zeneszerzőknek is. A kulturális munka egysége az osztályharc szolgálatában és a szocialista kultúra közös alapvetése erőteljesen megmutatkozik e mozgalomban. Az agitprop-mozgalmat nem lehet csak az irodalomtörténész szemével vizsgálnunk. Ugyanez áll a munkáslevelező-mozgalomra is, amely elsősorban politikai mozgalom volt, a Kommunista Párt segítő társa, az élcsapatot az üzemi dolgozók tömegeivel összekötő láncszem. A kiterjedt munkáslevelezés, amivel a weimari köztársaság kommunista lapjaiban találkozunk, a munkások növekvő osztályöntudatának jele, az üzemekben és a lakóterületen előforduló gazdasági, társadalmi és politikai visszásságok leleplezésére szolgált, megbélyegezte az osztályellenség intrikáit és elősegítette a társadalmi tudat kialakulását. A munkáslevelező-mozgalom nemcsak írói utánpótlást nevelt, hanem széles közönséget is a nemzetközi forradalmi irodalom számára, olyan közönséget, amely szomjazott a forradalmi irodalomra — a politikai — és a szépirodalomra egyaránt. A németországi proletár-forradalmi irodalom tömegbázisa, a keret, amelyben ez az irodalom naggyá nőtt, az a forradalmi kulturális mozgalom volt, amelyet a Kommunista Párt szervezett és állított szembe a szociáldemokrácia és a reakció kulturális tevékenységével. Persze nem lenne helyes, ha minden egyes munkáslevélben, minden egyes üzemi tudósításban és riportban a proletár-forradalmi irodalom vívmányát akarnók látni. N. Kraus (Josef Lenz rejtőzött az álnév mögött) egy cikke a „Linkskurve"-ban a dolog lényegére tapint, amikor azt írja: nem szabad eltúloznunk azt a hasznos igazságot, hogy a munkáslevelezők tudósításaiban és az üzemi újságokban a proletár irodalom értékes kezdeményezéseire bukkanunk. „Ha azonban ebből" - írja N. Kraus, „azt a következtetést vonjuk le, hogy a munkásoknak, akik osztályukat tollal akarják szolgálni, a polgári irodalomtól nem kell tanulniuk, hogy csak az üzemi munkások tudnak hasznosat adni a proletár irodalomnak, hogy az egyszerű üzemi tudósítások, amiket bármelyik munkás meg tud írni, már maga a proletár irodalom, úgy ez ostoba túlzás, és nem alkalmas arra, hogy művészetileg és politikailag a szükséges mértékben emelje proletár irodalmunk színvonalát, hanem csak arra jó, hogy kezdő, írogató embereket beképzeltté, reménytelenül tudatlanná és semmihez sem értőkké tegye." 18 A termőtalajt, tehát amelyen a proletár-forradalmi irodalom sarjad, nem szabad összetévesztenünk magával a proletár-forradalmi irodalommal. Az író munkások működésének rengeteg dokumentuma a weimari köztársaság folyóirataiban és lapjaiban nagy részben csak közvetett jelentőségű a proletár-forradalmi irodalom kialakulása szempontjából. Mindenesetre megmutatják, hogyan keletkeznek a proletariátus emancipációs harcaiból új esztétikai eszmények, de azt is, hogy ezt még nem "N. KKAUS: Gegen den Ökonomismus in der Literaturfrage - Die Linkskurve, H. 3. S.
